Felelős vagyok a tündöklő szemű, csodálatos lányomért; a páromért, akinek hűséget esküdve igent mondtam a közös életre, s aki lélektárs is egyben. Az írásaimért, a gondolataimért, a tetteimért. A fűzfáért, a birsért, a még ki sem nyílt muskátlikért, a kapormagért. Nagyanyám emlékéért, a tőle kapott gyűrűért és tudásért, az útért, ami a hit és Isten felé visz.
Felelős vagy a fiaidért, a hallgatásodért, a házad körül élő macskákért, az égről le nem hozott csillagokért, a fénylő gyertyák rossz kanócáért, a domb tövén virgoncan játszó hangyagyerekekért.
Felelős a kutyájáért, lovaiért, vadászgörényéért, a fürdőkádban tartott teknőséért; a ki nem mondott szavaiért, el nem olvasott verseskötetekért, a visszaküldött levelekért és a fátyolfelhők elmaradt menyegzőjéért.
Felelősek vagyunk azért, akit megszelídítettünk. Egymásért, a szüleinkért, nagyszüleinkért. A kertünkben növő parlagfűért, a meg nem vásárolt villamosbérletért. A jelenért, a múltért, a jövőért. A Földünkért – az erdőben lakozó mókusokért és mohákért. A zuzmókért és a fókákért, a jegesmedvékért és más veszélyeztetett állat- és növényfajokért.
Felelősek vagytok az ígéretekért, a „csakazértis” meghozott döntésekért, a „csakazértsem” konszenzusért; hol az erőfitogtatásért, hol meg a hatalommániáért; az elmaradt gyökeres és mélyreható változásokért, a be nem temetett, egyre mélyülő árkokért.
Felelősek a lélek nyugalmáért, a lehetetlen élethelyzetekből fakadó szorongásért, a túrós batyuból kimaradt mazsoláért, a lassú-nagy folyók mélyén csiszolódó kavicsokért.
felelősség (lat. responsabilitas) fn Kötelezettség. Etikai kategória. Létezik anyagi, büntető, egyéni, erkölcsi, jogi, személyi felelősség. Csak a tudatos személyiség vállalhat felelősséget cselekedeteiért, a beszámíthatatlan nem. Bár gyakran épp a beszámíthatatlanok felelősségét szeretnénk leginkább számon kérni, megtorolni, büntetni. Nemritkán előfordul az is, hogy a beszámítható sem tudja, mit tesz, vagy épp tudatában van tettei következményeinek, mégsem érdekli különösebben, okoz-e kárt, fájdalmat másoknak. Megteszi, mert – úgy véli – megteheti. Úgy érzi, nem tartozik számadással sem embernek, sem Istennek.
A felelősség szó gyökere a felel ige. Minden cselekedetünk válasz. Felelet. A felelő, táblához kiszólított diák nagy igyekezetében gyűrögeti nadrágszárát, tördeli ujjait, időnként a fültövét vakargatja. Köhintéssel, orrfújással reméli, hogy időt nyerhet. Ha nem készült, nem tudja a leckét, nem tud választ adni a feltett kérdésre. – A felelősségteljes embernek a fel sem tett kérdésekre is felelnie kell… Kérhet időt, de ha válasza nem hiteles, megbukik.
A felelősséghez elválaszthatatlanul hozzátartozik a hitelesség – és a lelkiismeret. Jó, ha belső iránytűnk kellőképpen hangos. Ha rosszat teszünk, már csak gondolatban is, odabent dörömböl, ordít, öklével püföli a mellkasunkat, páros lábbal ugrál a halántékunkon. Torkon ragad, fojtogat, gyilkos pengével, késsel, dárdával szúr, s halálosan pontosan talál. Szíven üt. A jó lelkiismeret ilyen. Meghalunk, mielőtt vétenénk felebarátaink ellen, a törvény ellen, a társadalom íratlan szabályai ellen. A lelkiismeret hiánya a felelőtlen magatartásból eredő bűntudat rokona. A felelősségteljes ember minden pillanatban harcol, küzd. S azt látja, a felelőtlen jobban, könnyebben boldogul. Hogy a jó gyereket is pofon vágja az Élet, de még hogy… De vajon a boldogulás önmagában érték? Nem a jó és tiszta lelkiismeret tesz valakit igazán harmonikus, életvidám emberré?
Mindenki felelős valamiért, valakiért. De megóvhatjuk-e egymást minden rossztól? Ha gondolataink csak önmagunkra irányulnak, aligha. Látni kell a másik embert – törékenységét, félelmeit, sérüléseit. Végiggondolni, mit miért tesz vagy tehet. Levetni magunkról az önzőség díszruháját, s felvenni helyette valami szeretetből, szolidaritásból szőtt szerényebbet. Nem feltétlen zsákruhát, lehet kockás ing és farmer is. Vagy szalmakalap és kertésznadrág. Felelősséggel viselve. Természetesen.
Hiszen mindannyian felelősek vagyunk a rózsánkért!
