A demokrácia jó kétezer ötszáz éve született Görögországban. Egy halászfalu közelében találtak rá egy pénteki napon. A helyiek a délszaki emberek kedvesen őszinte kíváncsiságával köré gyűltek, a nevét találgatták. Egyikre sem hallgatott. Akkor, mondta valaki, legyen Péntek, hiszen péntek van (más források szerint „péntek volt”). De a haragosa (más források szerint a felesége) erre felvetette azt, hogy ezen az alapon legyen inkább tizenhét óra harminckettő perc. Elvitatkoztak egy darabig, de mert senki sem volt biztos benne, hogy mennyi az idő, és hogy számot vagy percet lehet-e anyakönyveztetni, elvetették. Végül a tekintélyes és ebből következően igazságos és ebből következően falufőnök javaslatára saját magukról nevezték el.
Az iskolában aztán sokat csúfolták a neve miatt. Nem véletlen, hogy soha nem énekelték meg a települést. „Areiopureiomamolukapopolosz!”, kiabálták vagy próbálták kiabálni neki a folyosón, az olajfák alatt, és még a tanítás után beteges mosollyal arcukon (más források szerint kedves mosollyal pofájukon) gyakran véletlenül arra sétálgató szatírok sem próbálták a nevén szólítani. A hedonizmusnak is megvannak a maga határai. Mindenesetre ez az élmény mélyen beleivódott, azóta sem szereti, ha tekintélyes és igazságos vezetők adnak neki nevet.
Ahogy fiatal lett, nekivágott a világnak. Egy demiurgosznál kapott munkát, aki az egész görögséget látta el evvel-avval, mint gondos szülő a gyermekét. Ő amforákat hordott házhoz. Gazdája szigorúan és igazságosan bánt vele, verte, mint az isten. Hiába, ügyetlen volt, gyakran elejtette a portékát. De a szorongók leleményessége segítette abban, hogy elfogadtassa magát: egy alkalommal egy nem véletlenül gyakran sétálgató peripatetikus előtt vágódott hanyatt, mire azonnal felajánlotta, hogy annak gondolatait a töredékekre jegyezzék, így azok fenn is maradnak, és annyira szabadon értelmezhetőekké válnak, hogy támadhatatlanok lesznek. „Örökké fennmarad és támadhatatlan”, gondolta a bölcs, és mert a bölcsesség már akkor sem volt a hiúság ellentétpárja, azonnal megkedvelte a demokráciát. Amikor pedig az agora ököllel vitatkozó közönségének a nyomására tört ripityára egy méretes váza, kitalálta, hogy a cserepekre írják, ki mit akar, így megtudhatják, hányan akarnak különböző dolgokat. Nem tökéletes rendszer, de indulásnak megteszi és legalább nem neki kellett összetakarítani.
Többé-kevésbé boldogan élt a városban, a város pedig benne, míg meg nem jelent a diktatúra. Harmincan volt, így meg sem kísérelte, hogy szembeszálljon vele. Felhajtott egy búcsúpohár bürköt, és ezt a vidéket jó időre el is hagyta.
Életének a mából nézve (és máshonnan nem tudjuk, mert csak két szemünk van) középsőnek nevezhető szakasza meglehetősen titokzatos. Mint egy búvópatak. Olyan titokzatos, mintha néha nem is lett volna. Fel-felbukkant, eltűnt, olykor egészen önmagának látszott. Máskor meg egészen nem, szinte kikelt magából. Mint egy búvópatak tavasszal. Vagy ősszel, amikor rendesen a búvópatakok kikelnek önmagukból, mielőtt önmagukba fordulnának. Ebből is látható, hogy a demokráciának nincs szüksége hasonlatokra, a demokrácia nem olyan, mint, hanem az, ami. (Feltéve hogy ez jelent bármit is.)
Végül magára talált. A szabad városi levegő tehetett jót neki. Kiváltképp, amikor megnőttek a szennyezettségi értékek. A technikát mindig is szerette, és a hedonizmus határai is képlékenyek. Ellenségei is világosan megnevezték önmagukat, és ez neki is segített az identitáskeresésben. Ellenségek, de legalább ellenfelek nélkül, lelkileg élni nem lehet, tartósan nem jelenthet élettartalmat. Mert még azt hinnénk, vége a történelemnek, ez pedig a középiskolásokon kívül senkinek sem lenne jó.
De egyelőre csak a történetemnek van vége (más források szerint el sem kezdődött), ő pedig, bár távolabbról jobban néz ki, köszöni, megvan. Az ideák szeremeseinek pedig marad a hunyorgás.
