Azon a héten, pénteken már hallottam a kis harmonikást. De csak vasárnap láttam meg őt a teljes valójában.

Előbb nem volt rá alkalmam, a hét utolsó munkanapján siettem haza, a kombinó száguldott helyettem, sürgettem, szerettem volna már otthon simítgatni zaklatott idegeimet. Be is tértem egy üzletbe, s bort vásároltam. Elfeledkeztem a kis harmonikásról.

Aztán vasárnap a százkilences buszon, Kőbányáról hazafelé visszaköszönt. A második ajtóhoz közel foglaltam helyet, s ahogy közeledett az egy szál muzsikaszó, csipp-csepp, mint mikor olvad, csöpögött, csavarodott a szívem. Nem szoktam elcsábulni egy százas erejéig, nem hagyom meghatni magam. Ilyenkor szigorú ítész vagyok, a tömegközlekedési eszközökön tilos a koldulás meg a kereskedelmi tevékenység, egy kiírásban olvastam, egyetértek vele, punktum.

Odaért mellém a zeneszó, megismerhettem a kis harmonikást.

Tíz év körüli, fekete hajú, bogárszemű kisfiú volt, első blikkre egyedül - ezen mindig megdöbbenek. Hogyan lehet kicsapni egy ekkora gyereket a budapesti nagyvilágba, s mintha magamat vonnám kérdőre, pedig én semmit sem fogok tenni érte, éppen hogy elviselem a jelenlétét. Ennyi. Összenéztem vele, s ő rögtön meglátta szememben a részvét, az elsőfokú sajnálat különös elegyét, ebből azt is tudhatta már, hogy tőlem egy fillért sem fog látni. Nagy sóhaj kíséretében leejtette vállát, aztán elfordult.

A Harminckettesek terén szálltam le, s ahogy a kombinó felé menet megálltam a zöld lámpánál, odapenderült – most meg – egy kislány, talán egy-két évvel kisebb, mint a bogárszemű. Ő is zenélt, közben félkörívben fordult és mosolygott, ösztönösen próbált atmoszférát teremteni. Kisvártatva megpillantottam egy nőt - nyilván az anyjukat -, aki mellett ott volt a kis harmonikás. Lelkesen mutogatott az egyik szemben lévő épületre, impozáns is egy ilyen szecessziós bérház, akár egy óriás gyermek hagyta volna ott, mint elfeledett játékszerét.

Arra gondoltam, valamikor utánuk kéne menni, tisztes távolságból figyelni, mely nem alacsonyítja le őket, nem is tudnának róla. Kíváncsi lennék a többiek reakciójára, ki mit szól hozzájuk, ám a tisztes polgár háborogni kezdett bennem.

Először is, nem tudok szabadságot kivenni. Nem vagyok beteg sem. Ritkán járok a háziorvoshoz, nem szokásom ilyen-olyan, pironkodva vállalt, mondvacsinált okkal igazolást kérni, bár tehetnék kivételt. Mit értek én az ő életükhöz, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, a bogárszemű család, a szó jó értelmében írónak való téma. Talán egyszer, ha úgy jön ki, és összetalálkozom velük, elkísérhetem őket egy darabon. Volt ebben az alapgondolatban féltés – csak nem bántják majd őket -, s a megosztás vágya, hiszen jó lenne beszélni róluk, elhelyezni őket abban a bonyolult koordináta-rendszerben, amit csak úgy hívunk: a mindennapi élet.

Számomra kétségtelen, hogy a kis bogárszemű harmonikás: szabad.

A szabadság egy kissé mindig meseszerű („nem teheti meg bárki”, „szerencsés az, aki szabad”,”a szabadságért meg kell küzdeni”). A pénteki, de leginkább a vasárnapi szituációban láthatóan és kötöttségektől mentesen ő megtett valamit, amitől mi, a megállapodottak már sokszor irtózunk. Még nem volt a szabadesés állapotában, de kétségtelenül elrugaszkodott, nekilendült, s amibe kapaszkodott, azt bármikor elvehették volna tőle. Nem volt mása, csak a harmonikája. Az anyja nem őrizte láncon, nem nyúlt utána az apai kéz sem.

A hétköznapok cirkuszában ilyen módon föllépni: ez („lehet”) a szabadság.

Intézmények, rendszerek nélkül („beutazni a fővárost”) úgy, hogy magára ölti a koldusgyerek gúnyáját („tényleg semmije sincs”), ráhagyatkozni a többiek jóindulatára, ám ha gikszer van, futni, mint a nyúl, nos, ez mind a szabadság része.

Ma már nincsenek igazi szabad emberek.

Nem is lehet megfogni a szabadságot. Nem terjed ki egy egész életre. Általában befejezett múlt, olykor jelen, legritkábban folyamatos jövő.

Mesélhetünk róla, mert mítoszának része, hogy legalább hírből engedi magát megismerni.