Forradalomról álmodom mostanában.
Csendes, hosszú idő alatt kibontakozó, de kérlelhetetlen és felforgató erejű forradalomról. Az árát és a beláthatatlan következményeit vállalom, valamint azt a bizonyosságot is, hogy nem úgy zajlik le, mint ahogyan öntőforma nélkül születetten álmaimban láttam. Hiszen az eszmélet megmozdulása mindenképp több attól, mint ami van, a leszegett fejű közönytől, a moccanatlan sopánkodástól, az egyediségre törő egyénieskedéstől. Reménnyel szemlélek minden változtatási törekvést, minden bátor kezdeményezést, ami cselekedete révén beszéli el a megtorpant jelen folytathatatlanságát.
Február elején egy hatalmas lepedő jelent meg a pécsi magasházon. „EGYETEMES ÖSSZEOMLÁS – Hagyjuk, hogy így járjanak az egyetemeink is?!” – állt öles betűkkel a fehér vásznon, amelyet fémgyűrűkbe font kötelekkel feszítettek ki a lassan negyed százada lakatlan épület 13 emelete fölé. Ha a tömbházunk balkonjára sikerült kiülnöm (egyre nehezebben emelem át a magas verandaküszöbön a tolószékemet), akkor a szomszédos lakóház kéménye és a Jakabhegyi kollégium homlokzata közti résen pontosan a lepedőre láttam. Elgondoltam, hogyan dübörgött a lépcsőház a léptek súlya alatt. A negyedik napon az egyik kötél a lepedőre rakódott hó súlyától és a széltől elszakadhatott, a vászon egyik fele lifegett a szélben, a nyolcadik nap éjjelén pedig valakik megszabadították a 25 emeletes pucérságát egyedüliként elkendőző vásznat. A fügelevél nélkül maradt Ádám jutott az eszembe. Túl alacsonyra tehették a ledér szabadság szeméremövét.
Pár héttel később egy újabb lepedő hirdette a népakaratot: SÖR. Aztán valaki ezt is leszedte. Zéró-tolerancia.
Ha valaki veszi a fáradtságot, s megszámlálja a magasház emeleteit, a 25.-et hiányolni fogja. Akárhogyan kalkulálunk is pincétől a tetőteraszig, 24-nél megakad a számláló tekintet. Természetesen a legbizonyosabb módja a kétely eloszlatásának, ha fellépcsőzünk a rozoga és helyenként átvágott drótkerítéssel körbetámogatott épület fölső emeletére. A fölfedezőutat ajánlatos éjszaka megejteni, nem csak a tetőtérről nyíló páratlan éjszakai panoráma miatt, de a rend őreire is gondolva. Igaz, az elővigyázatosság nem elegendő biztosíték az expedíció sikerére. Akadnak, akik anélkül is gondolnak rád, hogy észbe vennéd őket. Újabb ablakok törtek be a legutóbbi látogatásunk óta, recseg az üveg a talpad alatt, valaki a tizedik első lakásában tüzet rakott, kupacban guggol a hamu, mintha egy emelettel lejjebb csúszott volna az egyik lift kabinja, betört a lépcsőházi ablak a fölső emeleten. Szédítő látvány. Fú a szél, idefönn mindig fú, eső után napokig csordogál és csöpög az esővíz a folyosókon. Tarkovszkij-hangulat. A 23. emeletről nyílik a tetőtéri ajtó, amelynek küszöbe körül tócsává gyűlt a víz. Nincs hová lépni, átnedvesedik a cipőd. Valaki megbotlik a túl magas verandaküszöbben. A város mint egy térkép hever kiterítve előtted. Mozgó térkép buszokkal, autókkal egy-egy elkésett emberrel. Ezekre hengeríted rá a lepedőt, amely surrogva szalad le a mélybe. Az emeletekről kezek nyúlnak ki, s fűzik bele a kötelet a fémgyűrűkbe, erősítik az erkélyek korlátjához.
Eggyel feljebb kellett volna kirakni. A huszonötödikre. Odakötni a magasba.
A nagy, fehér lepedőt, melyen terpeszkedő betűkkel áll –
