Mit mondhat számunkra a lelkiismeret, mint szófaj, névszó és főnév egyszerre? Már elsőre szembeötlő utalásokat kapunk a besorolásáról, amely a nem félre értendő faji hovatartozáshoz, a feltételezhetően neves megnevezéséhez, annak főségéhez, mint elöljáró főhöz vezethet. Ez mind a nagyszerű jelentőségéhez vihet minket vissza, mint megannyi tékozló fiút az Atyai ház oltalmához.

Régiesen szólva a lelkiesméret a ránk szabhatóságot hangsúlyozza, ahol a lelkies méret a fontos: Ránk illik-e, érdemesek vagyunk-e rá? Ilyen és hasonló önismereti kérdéseknek kell felvetődniük bennünk, ha birtokolni akarjuk eme belső kincsünket, amely külsőnket is egyébként körberagyogja.

Egy bizonyos táj nyelvén szólva, a megbizonyosodás tájnyelvén pedig a lelkiösmeret már régóta kimondtatik, amely szembeötlően utal az ös-i, azaz az ősi voltára, ezáltal is a hagyományismeret szükséges voltára hívja fel a figyelmünket.

A lelkiismeret nem más, mint a lelkiség ismerete, amely lelkiség mindenkiben jelen van, aki megtestesült és megszületett, akiben személyessé és egyénivé vált, vagyis az egészből vált ki a kedvünkért, hogy minden részünket átjárja hathatóssá téve magát bennünk. Nekünk már csak tiszteletből és elismeréséből kifolyólag is az a feladatunk, hogy róla a lehető legtöbb ismeretünk legyen. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk hálából érte, amellyel végül magunknak teszünk jót. És ez lehet a mindennapi jócselekedetünk az önismeret útján. Eszerint kell a személyiségnek eljutnia földi vándorlása közben egy bizonyos pontig, mondhatni egy olyan stációig, hogy valós fogalmat alkothasson a saját lelki fejlődési állapotáról, a sajátos lelkiségéről. Meg kell tapasztalnia éppen a lelkiismeretlenség közepette ezt a pontot és stációt a lelki üdvözülése érdekében. Tapasztalatot kell szereznie a fájdalomról, hogy fájdalommentessé tegye eljövendő életét, melybe üdvözülten távozhat.

Mint összetett szó világosan jelzi ezt a kettőséget, a kettőség eszményét, a bipolaritást. Látnivalóan a lelki tartalom elsődleges, míg az ismeret róla, mint ismeretszerzési folyamat másodlagos. Ez világosan arra utal, hogy a tartalomhoz egy sajátos folyamaton keresztül juthat el az egyéni törekvő. Mert annak egyenesen világossá kell előttünk lennie, hogy az ismeretszerzési folyamat meglépése az egyén erkölcsi feladata, életrejtvényének megoldása, kizárólag csak akkor juthat el legbecsesebb emberi tartalmához.

Hogy mintegy tanúságot tegyek az ismeretszerzésről, ezért egy igen sajátos módszerrel szeretném alátámasztani a fenti megállapításaimat és belelátásaimat. Ezeket rovásüzeneteknek nevezem, amiket előhívok a szavak hangzóiból. Ehhez kell némi alkotói szabadság és belelátási képesség, valamint a belülről ható, felfelé törekvő sugallat (intuíció), mindez a belső tiszta szándékkal (intenció) egyetemben. Hiszem, hogy ez a valóban sajátos és eredeti módszer tényleges tartóoszlopai lehetnek az egyetemes lelkiség égboltozatának.

A lelkiismeret rovásbetűi balról jobbra olvasva tüntetem fel, mivel értelmezéseimben a megfordítás elvének most nincs szerepe:

Az elemzésnél főleg Csillag Vilmos meglátásait bővítettem ki A MAGYAR ROVÁSÍRÁS JELKÉPRENDSZERE  című munkáját alapul véve.

Olvasataim és a hozzájuk fűzött rövid meglátásaim:

1. Lesz ember, lép édenkertből istennője illatához, megsüvegeli, markolja emlőjét, ráereszkedik testével.

Ez egyértelmű üzenet: A testiség szerelme, a szerelem testisége okozta ama kiűzetést a paradicsomi állapotokból. Mint fajfenntartás helyénvaló, de magasabb szempontból lehet érte lelkiismeret furdalásunk, ha visszaélünk vele, ha pusztán az élvezetekre formáljuk szerepét.   

2. Lédús szemből lecsordul kérelemre Isten igazvalósága, sáncárokban markos emberekre ró elementáris tisztulást.

A visszaéléseket követően gyors és heves megtisztulási folyamatok elszenvedői leszünk, ha háborúskodásra adjuk a fejünket. Az erkölcsi tisztátlanság tűrhetetlen állapotokba züllesztenek minket, megtöri ellenálló erőinket.

3. Ló szemből lép kertbe, ige s igazság sátrától, magvakat eszik, rónára ember tereli.

A szem köztudottan a lélek tükre, amelyből a lélek lova, a szegény pára lép és nyilvánul meg valós alapokon, talán hogy az oly régóta elgazosodott Édenkert füvén a megújuló Gondolat magvaiból nyerjen erőt. És ha már erőre kapott a lélek, a lelkünk, akkor már bejárhatja a határtalanságot gazdája által, általunk. Lelkünk lova pedig csakis a szívünk megigazult sátrától indulhat kifelé.

4. Levegőbe emel föllépés, kegyes Isten ihlet sorsdöntő madarat, szembe rögzül szem tengelye.

Elhatározás, határozottság visz a határtalanság felé, fölfelé a Szentlélek eredendő magasságáig, egészen az angyaliság állapotáig, ha ember és Isten szemkontaktusa szilárd, ha Őt mindig szem előtt tartjuk.

A lelkiismeretesség tehát a tisztaszívű emberek sajátja, amely örömtelivé és tetterőssé teszi őket. Hát nem követendő példa az övék, akik a környezetszennyezők, a depressziósok és a lelki erőtlenségtől legyengültek köréből kiutat mutatnak?