Megszületik a gyerek, és nincs ízlése. Vannak ösztönei, van motivációja, tud sírni, nevetni, dühöngeni, csodálkozni, félni, még genetikusan undorodni is, egyszóval: érezni. De ízlése, az nincs. Ez egy igen különös, mégis pofonegyszerűen működő, tanult viszonyulás-rendszer, szerzett voltához képest az egyik leginkább ösztönös, legmerevebb mozgatóerőnk. Ha már bírunk vele, nagyon nehezen változtatható, a személyiség része lesz, és mivel szeretjük kifejezni magunkat, egy idő után ránk is lesz írva.

De kezdjük a kezdeti, nem ízléstelen, de ízléshiányos ősállapottal. Az ízlés először az ízeken keresztül alakul, diktatórikus körülmények között.  A gyerek ízlés és elsősorban döntési jog híján azt eszi, amit kap. Az ízlésminták először kényszer alatt, az ízeken keresztül alakulnak. A törvény pedig törvény: amivel gyakran találkozik a gyerek, azt megszereti. Így hétköznapi emberek átlagos gyereke hamar megszereti az édes ízt, a cukrot, a fokozott ízt, a mű ízt, a pépest, a főttet, a sósat. Alternatív szülőké is szeretné, de ő csak vágyakozni tud majd ezekre. Az átlagos gyerek később szeretni fogja a slágert és a szépségideált. A kamasz pedig a közízlés mindenre kiterjedő alapelemeiből fog magának „szeretem-hálót" szőni.

A közízlés kánon. Kiszámítható, középszerű, unalmas. Biztonságot nyújt, kényelmes ítélet-alap. Az ízléses fogalma a szép, a kellemes, a helyénvaló és az illendő szavakkal mutat még rokonságot. Ízléses teríték, ízléses virágcsokor, ízléses öltözködés. Ugye milyen izgalmas? Amit ízlés övez, az kívánatos. Vannak ugyan változatai, de az ízlés csak bizonyos korlátok között mutathat még elfogadható variációkat. Különösen igaz ez a szerelemmel és a vágyakkal kapcsolatos ízlésre. Az ízlés kiszámítható, mint a vasárnapi ebéd vagy a házastársi szex. Az ember választásaiban felismerhető a kisebb ellenállás felé áramlás brutálisan egyértelmű filozófiája. A kis eltérés különcség, csavar, a nagy már deviancia.

Ízlésen vitatkozni nem lehet: ez a tézis azt sugallja, hogy az ember a tolerancia bajnoka. Pedig ízlésen vitatkozni olyannyira nem lehet, hogy az emberek előszeretettel vitatkoznak rajta. A közízlés egyszerűen azért válhat vita tárgyává, mert pozitívan értékelik. Mint minden köznapi dolgot. Amit mindenki szeret, az csak jó lehet. Az ízléstelen dolgok ennek megfelelően gusztustalanok, nem valók. Tabutéma kapcsán hangoztatott nem konform vélemények szintén gyakran illetődnek az ízléstelenség bélyegével. Alapreflex ízléstelennek nyilvánítani halottakkal kapcsolatos bíráló megnyilvánulást. Látszik tehát, hogy ízlés nélkül nem lehet létezni. Még a halottaknak sem.

Létezik a kifinomult ízlés is, ami azok sajátja, akik lekicsinyelik a közízlést. Különleges választásaik, kedveléseik vannak. Nem szeretik a főáramot. Ha feltörekvő családból származnak, akkor ízlésüket maguk alakították ki. Mégis azt vallják, hogy az ízlés nem tanulható. A közízlés fogalmát, melyet nagyon nem szeretnek, szintén nyilván ők találták ki.

Egyszóval egyszerre akarunk az ízlésen nem vitatkozni, de valljuk azt is, hogy többmilliárd légy azért nem tévedhet. Pedig a sóskaramella –kóstolja meg, aki nem hiszi – egyáltalán nem rossz.