Felelősség? Kicsit megundorodtam ettől a szótól, talán mert önámításaimra és kudarcaimra emlékeztet, a vágyra, hogy a lehető legtöbb feladattal megbirkózzak, hogy „jó” legyek. Ezt „az értelmiség felelőssége” gondolatot csak örököltem, itthonról, az euro-atlanti kultúrából, csak éppen nem volt világos sem az, ki az értelmiség, sem az, mi a felelősség. Széplelkek buborékának felszínén elúszó szivárványos fény volt, fontoskodók önigazolása, gondolom most, egy szó, amely kiváltotta, helyettesítette a tettet. Jobban szeretném most azt mondani: ki-ki tegye a dolgát, és álljon jót érte, feleljen, ha kérdezik, ha számonkérik, ha bírálják, bírja szuflával, bírja lélekjelenléttel, bírja szerénységgel, alázattal, hogy ami naponta jut nekünk, az a felelősség, csak annyi, hogy valaki – egy kolléga, egy diák, egy gyerek, egy társ, egy barát, egy sorstárs, a szomszéd vagy az a bárki, aki útbaigazítást, tüzet vagy egy százast kér – számít ránk. Számít rám, gondolom, és tudnia kell, hogy számíthat-e rám. Hogy tehetek-e érte valamit, igazán. Folyton felelősnek lenni mindenféle fontos dologért: értelmiségi izélés, ámítás, gondolom most, nem egy feladattal való elszámolás, nem szembenézés a szükséggel és a következményekkel, csak egy hamis szavakkal amúgy is teleszennyezett levegőbe eleresztett szó. Mondat. Mert aki igazán, komolyan gondolja, akit kimar a felelősség, aki belepusztul, hogy annyi mindent kéne tenni, hogy a világ jobb legyen, az hamar megérzi a határait, és azt a rémületet, ami a vállalhatatlan vállalásával jár. Nem. Nem fogod megmenteni a világot. Felelősség: mi az, mennyi az, amit igazán meg tudsz csinálni, amiért jót tudsz állni, amit meg tudsz ígérni.

Egy író felelős a mondataiért, a jelzőiért, az igényességért, a figyelemért és koncentrációért. Egy tanár, azért, hogy odategye magát és a legjobb tudását, adja, amit adni tud, és ne vegyen el semmit. Egy újságíró, hogy ne alkudjon meg, hogy keresse meg egy történet összes szálát, és mondja el, amit tud, annyit, nem többet, nem kevesebbet. Ami ezután jönne, hogy mi, magyarok, miért vagyunk felelősek, egymásért, vagy hogyan is, a demokráciáért és a szolidaritásért – ez már üres beszéd. Aztán meg hogy ki hogyan miért nem vállalja a felelősséget, ez a sok százados népi játék bűnbakokkal és hárításokkal – erről is minek beszélni. Egy szorongató kérdés – mi a feladatom a világon – akkor szűnik meg, mondom Wittgenstein nyomán, amikor eltűnik. Amikor ott a feladat, és elvégzem, és aztán a következőt is és a következőt is. Szeretnék átbillenni ebbe a világba, ahol nem „felelősség” van, hanem elvállalt és elvégzett feladatok.