Mikor új szelek fújnak, ennek hatására az egyik ember nekivetkőzik és pucéran beleszalad, míg a másik magára vesz még egy kabátot és arrébb lép.

Nem volt olyan nagy dolog október huszonharmadika, mondta régebben a nagyanyám. Előző este moziba mentünk.

Minél többször gondoltam végig ennek a két mondatnak a jelentését, annál ritkábban kaptam a szívemhez. Pontosabban szólva mindez semmit sem volt le a forradalom jelentőségéből, csupán megállapítás volt az egyéni sors szemszögéből nézve. Visszaszámoltam, anyám is akkoriban foganhatott. Az anyaméh csöndjét nem zavarta a történelmi vihar.

Pedig mekkorát fordult a világ az óta. Külön intézetekben kutatják.  

Régi barátnőm, Ági több mint három éve Melbourne-ben él a családjával. Akkor pakoltak össze, mikor itthon az első „megszorítások” szó elhangzott. A vízumot Dublin-ban várták ki,

ám tavaly karácsonykor Ági szinte menekült Budapestre. Havat akart látni. Ez már több volt a szokásos családlátogatásnál. Alig léptek Magyarország légterébe, máris posztolta, hogy itthon van. Holott annak idején nála jobban senki sem akart elköltözni. Menekülni a változásba. Bárhol jó, ha nem jó otthon. A gyerekekkel már küzdenek, nekik az angol a fő nyelv. Ott kint hamar elkopik a magyar szó, az ember ilyenkor azokat is oda kell dobja a megváltozott életkörülményeknek. Összekapaszkodva túl lehet élni a kulturális sokkot, ügyesen be lehet lakni a gyönyörű ausztrál kertvárosi házat. Csak az ember ilyenkor már fél. Nehogy változzon valami. Vagy ha igen, sodorja minél előbbre.

Csukd be a szemed és mondd föl Márait. Őt sem olvassák az unokái, magyarul semmiképp.

Talán nem is a változás a lényeges, hanem az, mekkora.

Másrészt valahogy mindig egyértelmű, hogy az ember mikor áll sorsdöntő változás előtt. Elsősorban, ha választani készül. (Olykor parlamentileg.) Hasonló szótöve van a „válik” és a „válás” szónak, ráadásul értelmük is megkettőzhető.   

Lehet „elválni valakitől”, meg „válni valamivé, valakivé”. A válás továbbá érthető családjogilag, azon kívül fejlődéspszichológiailag is.

Kevésbé finom kifejezés, de nagyon kifejező „váladék” szavunk. Valami nagyon sűrű, esszenciális anyag elkülönülése.

Átvitt értelemben ilyen lehet annak az egyénnek a viselkedése, aki – megérezve a veszélyt, hiszen abból bőségesen van a változásban -, előre menekülve írja meg a saját sorskönyvét, mialatt fittyet hány a nemzetsorsra. Egyszerűen kivonul, s másik országban keresi a boldogulást.

Ha valakinek nincs lehetősége a menekülésre, visszabújhat a csigaházába, s így akkor sem vesz tudomást a történelmi forgószélről, ha az körülötte tombol.

Az ember választ. Ahogyan a buddhizmus hattyúja tejet a víztől, Hamupipőke a borsót a lencsétől, Mózes a Vörös-tengert.

Nagy erő ez. Kényszerítő, és emiatt roppant kényelmetlenségeket okozhat. Kicsit az ember maga is kettéválik olyankor, duplázódik, kettőződik. Átlép egy másik dimenzióba, csak azt viheti magával, amit önmaga elbír.

A változásban mind egyedül vagyunk, s hiába kiáltjuk el a másik nevét, senki sem fog segíteni. Ettől függetlenül sokakban csillapíthatatlan a változás igénye, minden bizonytalanságával, összetettségével együtt. A változás te magad légy, s ha ezt most megértettük, akár neki is láthatunk.