Nem akartam tőle semmit, mégis vártam rá, egy fűrész, úgy átölelve, mint a ház előtti fát. A fekete ember is azon aludt, olyan magasan, hogy épp beláthatott volna az ablakon. Nem akart rosszat, de bámészkodót se maga köré. Másnap kopogott be először. Nem könyörgött vagy adta a koldust, csak egy éjszakát kért, és a hűségről beszélt, hogy neki kettő van és néha nem tudja melyik a fontosabb, pedig csak adagolni kellene, mint tablettákat a nyelvre vagy gombokat a kabátra. Arról beszélt, hogy neki nincs sok már az országban, bár neki ez a város se az otthona, megcsalt vele egy másikat, de a folyó vitte bele. Igen, a folyó, amit követnie kellett ami lehet megszállottság, de eddig nem kapott magyarázatot, csak annak örült, hogy a sátrát eddig mindig vihette, tegnap abba is belekapaszkodott egy egyenruhás. Nálam aludna és korán reggel indulna tovább, föl sem kell kelnem hozzá, a postaládába dobja a kulcsot, mielőtt elutazik, még utoljára látni szeretné a fiát. Hűséges akar maradni hozzá. Az éjszaka teljesen kikészítette, de amint a fiáról beszél, megszépül az arca. Egyetlen lépéssel az ablakhoz kerül, a fát látja, amin tegnap aludt, de most  a negyedik emeletről. Sűrű szövésű ágai közt átderengenek a fények, a város, a haza a mélyben. Nem az első, aki bekopog, de eddig senki se merészkedett idáig. Talán a kedves hang, a finom beszéd, de mégis egy nincstelen, akit valami mégis ideköt. Az asztalhoz ül, mintha már sosem akarna elmenni. Egy pohár tejet tettem elé és a virágomra gondoltam, bármikor betoppanhat, talán már érzi is az enyhe huzatot, mert ez az ő ablaka. Majd megmagyarázom. Olyan ritkán ülök egy idegennel a konyhámban, hogy észre se vettem, de rabul ejtett. Itta a tejet és hallgatott. A tegnapi ágak felszabdalták a sötét bőrét. Annyira megnyugtató volt a jelenléte, hogy el is felejtettem, hogy sosem fogadok vendégeket, mert virágom allergiás az idegen porra és jönni fog hamarost és még nincsenek kész mondataim. Az előre kész mondat egyébként is megcsalás, mirelit, pedig nekem másom sincs, és most együtt alhatunk hárman, egyetlen ágyban, mint könyvben a lapok, szorosan és lesz hozzánk ábra és veszekedés, a virágom kap majd tálcájára hideg és meleg vizet. Hirtelen nagyon hiányozni kezd és megharagszol a fekete emberre, hiszen tudhatná, milyen érzékeny, akivel élsz. A hűségről beszél éppen, és hogy mégis el kell mennie, mert a messziben közelebb lesz a fiához és lesz pénze meglátogatni, ha szabad. Bécsbe költözik majd, mert arra viszi a folyó vagy onnan ered. A virágodat érzed, még a reggelről megmaradt illatát. Kiabálni kezdesz, hogy tűnjön el, a fekete ember. A kezeid belemarnak az éjszín bőrbe és tépni kezded, nem maradhat egy perccel se tovább. Még mindig a tejes bögrét szorítja és nem érti, hogy mi változott, de szívesen elmegy, mert megérti és biztos van számára egy pad vagy valami ág. Erre a mondatra lép be a virág az ajtón. Nem tüsszent, de marasztalja, csak egyetlen éjszakára, mert ma van az ő napja. Gyereket vár. Ez az utolsó nap, amikor a bimbók még aludni hagyják és egyébként is korán kel, addig pedig aludjunk szorosan, mint a könyvlapok.