Szerintem meg nem változik semmi. A „változás” csak egy szó, amit egy magára valamit is adó ember naponta tucatszor elsüt. Újabban különösképp szeretjük forgatni a szánkban, olyan, mint az ikertestvérei a „modern”, és a „digitális” vagy, a korábbi agyonhasználattól elrongyolódott „plurális”, amit viszont újabban már egyáltalán nem használunk (pedig pár éve még minden fürdőszobaciceró ezt tette a nyelve alá, amikor gyakorolt).
A „változás” a modern és digitális (vagyis bináris számrendszert használó: igen-nem, barát-ellenség, jó-rossz) ember hívószava: változtass az étrendeden, változtass a megjelenéseden (mert ha nem is a ruha teszi, de a cipő biztosan, mondják), változtass az életeden, és úgy általában: változz meg sofort! Ebben az értelemben sokkal inkább a „cseréld le”, „dobd el az elavult kacatot és cseréld újra” szinonimájaként használatos.
Közben pedig semmi nem változik. Na, ezen, most gyorsan változtatok (korrigálok), mert valamik nagyon is gyakorta változnak, mégpedig a formák. Őrjítő sebességgel húznak a fejünk felett, kötelékben, még szemügyre sem vettük, máris újak jönnek. A kocsid, ami miatt pár éve, eléggé el nem ítélhető módon, adósságba verted magad, és aminek az árát még évekig törleszteni vagy kénytelen, már semmit sem ér, mert kijött az új forma (alváz, motor, vagyis a tartalom tök ugyanaz), ami elértéktelenítette a régebbi típusokat; amire megveszed a tönkölybúzával töltött párnát (ami férfi- és női bajokra egyaránt tuti biztos megoldás), már a jade kőre esküsznek; amikor végre leszoksz a vajról (mert az maga a kenyérre kenhető infarktus), már a margarin utálása van divatban, ami, ugye alattomos gyilkos (de akárhogy is a lényeg a betegségtől, a haláltól való félelem); de ugyanígy az úgynevezett kultúra világában is: például Rejtő tegnap még ócska ponyva, ma már ott találjuk a legnagyobbak közt (pedig Rejtő semmit sem változott, mondhatnánk, ha nem volna blaszfémia, ugyanaz tegnap és ma); tegnapelőtt Aczél, ma Wass, korábban meg vas és acél országa, most meg kitudja kiké.
Változtatni persze változtatunk. Divat, trendek, megfelelés stb. De a mellplasztika mögött akkor is ugyanaz a nő van, még ha el is hiszi, hogy két tenyérnyi szilikon megváltoztatta a lényt aki a bőre alatt lakik. Nem változunk, legfeljebb igazodunk, leszokunk a cigiről, mert ma már nem annyira trendi, mint fiatalkorunkban volt, és rászokunk a nyalókára, mert annak az idegennek, odabent, valamire továbbra is adnunk kell valamit, hogy elnyerjük a jóindulatát.
A tartalom annyira nem változik, hogy lassan lemondunk róla, minek újra és újra ismételgetni. Ezt már hallottuk, ezt a filmet már láttuk, ezt a könyvet már olvastuk, így már éreztünk egyszer, így már érzett valaki mellettünk a buszon. Elhúzzuk a szánkat: giccs. Először csak az új formákat keressük a régi tartalmakhoz, aztán megelégszünk a tökéletesen eredetinek hitt, újabb és újabb dizájnokkal. A tökéletes forma tartalom nélküli áltartalommá válik. Ugyanakkor a valódi tartalom, a görög drámák tanúsága szerint semmit nem változott az elmúlt évezredek alatt, szinte bosszantó, hogy az ókori embert ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint minket. A willendorfi vénusz pedig még messzebbre viszi a tekintetünk
Na jó, feltéve, de meg nem engedve: a változás, ha van, akkor is annyira lassú, mintha nem is volna. Ezredmilliméterek per élet. Mint az evolúció, amit ugyan újabban kétségbe vonnak, lám itt a változás! – mondhatnánk, de ebben sincs semmi új, mert egy bizonyos fajta mindig is kétségbe vonta – lám, még sincs itt a változás. Ami csak laboratóriumi körülmények közt mutatható ki (mint például egy középkategóriás autó négyliteres fogyasztása), az voltaképp nincs is. Az egyes ember számára a túl lassú, ugyanúgy nem érzékelhető, mint a túl gyors. Vagyis a változás „de facto” nem is létezik.
A változás illúzió, édes, csodás illúzió, ami életben tart.
A visszaváltozás viszont, amellett, hogy anakronizmus, vagy talán épp azért, ijesztő ostobaság. Régi kor árnya felé való visszamerengés, régi maskarákba való masírozás, és igen, azt hiszem a szobor- és emlékműállítás (jelentős része biztosan) hiábavalóság. Nem fejeznek ki semmit, ami ne lett volna öröktől bennünk, és nem utalnak semmire, amit végre sikerült kiirtani magunkból.
