Hölderlin a Patmosz című versének korai változatában azt írja: „Unendlich hin zerstreut das Lebendige Gott" [Végtelenül szórja szét az élőt az Isten]. A későbbi változat így hangzik: „Unendlich hin zerstört das lebendige Gott" [Végtelenül pusztítja az élőt az Isten]. Mivel két-három betű átírásával ennél drámaibb „hangsúlyváltást" aligha eszközöltek a világirodalomban, felmerül a kérdés, mi játszódott le a két változat létrejötte között.
A következő történt.
Hölderlin egyik éjjel megírta az első változatot, majd nyugtalan álomba merült. Amikor felébredt, egyedül érezte magát. Kilépett a szobájából, lement a lépcsőn, kiment az utcára, de sehol sem talált senkit. A város idegennek tűnt. Nem emlékezett rá, hogy itt hajtotta volna álomra a fejét.
Ekkor megjelent mellette egy angyal. Három méter magas lehetett, rovarfejéből kidülledt két hatalmas rovarszeme. Bíbor talárt viselt, és barátságosnak tűnt. Hölderlint nem lepte meg az eljövetele, és engedte, hogy vezesse őt.
Végigmentek az utcán, és az épületek lassan elmaradoztak mögöttük. Nem láttak többé fákat, bokrokat: a kedves kis viskókat betonteknők váltották fel. Elhagyták a várost, és hatalmas, szürke pusztaságba értek. Mintha véget ért volna a tavasz, és egy ismeretlen évszakba léptek be. A hűvös és csípős levegő fejfájást hozott. A beton repedéseiből szállingózó füst bántotta a szemét. A láthatáron, mint megannyi, elszabadult léggömb, bioluminiszcens medúzák puhán ringatozó foltjai lebegtek. Ha rájuk vetült egy-egy kósza napsugár, nyomban felforrósodtak, és sercegő hangot adtak ki, mint a serpenyőbe ütött tojás.
A bombatölcséreket kerülgetve elértek az út végéhez. Előttük végtelen mélységekbe nyíló szakadék tátongott.
– Nézd! – mondta az angyal, és kitárta csáprágóit.
Hölderlin megkapaszkodott az angyal baljában, és letekintett a szakadékba.
Amerre a szem ellátott, kanyargó utak tagolták a sziklafalat. Végtelenbe nyújtózó, keskeny ösvények, amelyeken elgyötört ábrázatú gyermekalakok végezték a kőfejtést. Önmaguknál jóval nagyobb csilléket toltak előre küszködve, miközben őreik savköpővel a kezükben rikoltoztak velük, és olykor le is lökték a végelgyengüléstől összerogyó páriákat a szirtek pereméről. Hölderlin látta, ahogyan a pehelyként aláhulló testek semmivé foszlanak a feketeség mélyén dolgozó kohók tüzében.
– Bányászat... Hiszen minden geológia metafizika... – dünnyögte révülten.
– Nem bányásznak ezek semmit, Friedrich – felelte az angyalrovar. – Tudod, van egy régi történet Isten teremtményeiről. A mese szerint minden teremtmény csak egyetlen pillanatig él, hogy az Úr nevét zengje, majd rögtön meg is semmisül, hogy helyét újonnan megteremtett társa vegye át, akire persze hasonló sors vár.
– És ezt miért mondod el nekem?
– Nem is tudom... – Az angyal mintha megvonta volna a vállát: a lapockái helyén elterülő két kitinlemez kellemetlenül csikorgott egymáson. – Valahogy mindig ez jut eszembe, ha lejövök ide.
– Miért, hol vagyunk?
Hátráltak egy lépést, és elfordultak a szakadéktól. Visszapillantottak oda, ahonnan jöttek, de nem látszott a város.
– Azok a gyerekek... Mit vétettek?
Az angyal odalépett a költőhöz és átkarolta. Hölderlin nem húzódott el, noha a másik szaga olyan volt, mint az akkumulátorsav.
– Nem számít, mit vétettek – mondta. – Nem is vétettek semmit, hisz gyerekek még.
– De akkor mégis, miért? Ez a jövő? Mondd meg, a jövőben járunk? Miért kell így lennie?
A rovar felsóhajtott. A hangja olyan volt, mint az olaj sercegése a tűzön.
– A történelem Isten paroxizmusa. Amit a szakadékban láttál, Isten lelkiismerete. Ennyi maradt a kegyelemből.
Ezzel még egyszer széttárta karját, és oly sebesen remegtette hártyás szárnyait, hogy elemelkedett a talajtól. Tekintetét nem vette le a költőről – egyébként sem tudta volna, hiszen a szemeinek köszönhetően majdnem tökéletes periférikus látása volt –, és egyre csak távolodott és távolodott... Mígnem eltűnt a füstfelhőkben.
Hölderlin otthon tért magához. Reggel volt, a nap besütött az ablakon. Az asztalon egy kancsó víz, papír és toll várta. Felkelt, odacsoszogott, megmasszírozta csúzos kezét, és írni kezdett.
