Szombatonként látogatta meg a kisfiút. Villamossal a Moszkva térig, onnan fogaskerekűvel, aztán egy kis séta lefelé. Így ért el az intézet utcájáig. Itt tudta, melyik kerítés mögött áll lesben a beteg lelkű kuvasz, hogy őrjöngő ugatásával frászt hozza a gyanútlan arra járókra. Tudta, melyik házban nem lakik senki, és azt is, mióta. Éppen arra járt, amikor a rendőrautó és a fekete furgon ott parkolt a kapu előtt. Két izzadó férfi hozta ki a lezárt bádogkoporsót, az egyik mérgében káromkodott, mert olyan szűk volt a bejárati ajtó mögötti előszoba, hogy sehogyan sem bírtak kifordulni, az amúgy sem éppen kézre eső hosszúkás ládát élére kellett állítaniuk. A fiatalabbik, a jóképű szentségelt. De nem volt bántó, inkább olyan volt, mintha ha a néni érdekében pörölt volna felsőbb hatalmakkal: ha már azok így döntöttek, hát mielőbb rendeződjön el minden, és a néni kerüljön oda, ahova most kerülnie kell.

Az egyre rekedtebb kuvasz felségterülete és a néhány házzal lejjebbi elhanyagolt kert után már csak pár lépés volt az intézet bejárata. Még a nyáron ismerte meg itt a kétéves Józsikát, akit Villőnek szólított. Csak utóbb tudta meg, hogy ez lánynév. Ám ez egy cseppet sem zavarta. S annak, hogy a név egyik jelentése tündér – ezt szintén csak utóbb olvasta -, különleges jelentőséget tulajdonított. Nyári gyakorlatát töltötte az otthonban, (ma sem érti teljesen, miért) ez is kellett a majdani ápolói képesítéshez. Hamar jóba lettek a kisfiúval, mindig falazott neki, amikor az nem ette meg a főzeléket. Szolidaritást érzett a gyerekekkel. Ő is utált minden zavaros, sűrű levet a felismerhetetlenségig kifakult zöldségdarabokkal. S ha Józsika kérte, akár kétszázszor is pörgött vele a karjában, aztán hanyattfeküdtek a fűben és nézték, ahogy még mindig forognak felettük a lombok és a felhők.

Szeptembertől járt fel újra ide, szombatonként, látogatóba. Nem is csodálkozott, amikor szóltak neki, ne jöjjön többet. Tudta, sokan nem nézik jó szemmel ezeket a kommunistaszombatokat, ahogyan a gondozónők nevezték a háta mögött e találkozásokat. Végül az igazgatónő szánta meg miután végignézte, ahogy levette a látogatóknak kötelező fehérköpenyt és az utcai cipőjét takaró fóliát, behívta a szobájába. Elmondta, a kisfiút örökbe adják, örökbefogadó szülei fogják hétvégenként, és majd, „ha jól sikerült a barátkozás” naponta látogatni, mielőtt hazaviszik. Végleg.

Következő szombaton újra felfogaskerekűzött a hegyre. Ott, ahol egy darabon a furcsa, páratlan sín párhuzamosan fut az úttesttel, észrevett egy fekete furgont lefelé gurulni, oldalán a felirattal. Az a nyári nap óta nem látott ilyet, (igaz, előtte sem). Ez egy kicsit nyugtalanította. De amikor az utcában az akkorra már végleg elnémult kuvasz az őket elválasztó kerítésre vetette magát, és ő továbbsétált az elhagyott kert mellett, amelyben a fel nem söpört falevelek már összekeveredtek a környékbeliek bedobált szemetével, újra biztonságban érezte megát.

Otthon senkinek sem árulta el, hogy nem mehet többet az intézetbe. Így mindenki természetesnek vette, hogy szombat reggel elindult. Meg akarta lesni a leendő szülőpárt. Nem merte. Véletlenül mégis meglátta őket a hatalmas kertben. A férfi pörgött Józsika/Villővel a karján, aztán hanyattfeküdtek a fűben, és nézték, ahogy még mindig forognak felettük a lombok, felhők…