Képzeljünk el egy embert, mondjuk Bélát, és legyen neki egy partnere, a Gizi. (Lehetne a partner férfi is, mondjuk Jenő, de ez témánk szempontjából – szeretném hinni – mellékes.) Béla szereti Gizit, tartósan együtt élnek, össze is vannak házasodva, gyerekek is vannak. Béla sokat dolgozik, gondoskodik családjáról. Ám elég gyakran – mondjuk egy évben kétszer-háromszor – lefekszik más nőkkel, kicsit beléjük is habarodik, virágot vesz nekik, sőt olykor pár napos légyottokra elszökdös velük vidéki ill. ausztriai motelokba. Ám az sose jutna az eszébe, hogy e kalandok kitüntetettjei elfoglalhatnák az ő Gizijének helyét: sosem ígér nekik házasságot, és persze sosem tagadja előttük, hogy nős, és hogy házasságából kilépni nem tud. (Meg nem is akar, de ezt azért már nem vallja be, az ember legyen lovagias a hölgyismerőseivel.) E kilengések után – sőt közben! – kettőzött örömmel öleli az ő Gizijét, aki föltehetőleg sejti hogy miért, de úgy tesz, mintha nem sejtené. Így élik le életüket. Mondhatjuk-e, hogy Béla hűséges férj? 
És képzeljünk el egy másik embert, mondjuk Sándort, aki négyszer nősül életében, ám a mindenkori feleségével a kapcsolata kizárólagos: soha más nőre nem néz, mint a ki éppen a felesége. Évekig lángol, virágot vesz, gyerekeket csinál, majd egyszercsak kialszik benne a láng, vagy csak úgy magától (és akkor persze előbb-utóbb mást keres magának, mert feleség kell), vagy azért, mert hirtelen másba szeret bele – de azzal nem lép viszonyra, amíg az előzővel tisztességesen le nem zárja a kapcsolatot. Elválik, fizeti a tartásdíjat, majd elveszi a következőt, akivel ugyanígy él öt-tíz évig. Mondhatjuk-e, hogy Sándor hűséges férj? 
Tudom, létezik olyan férj is, aki Béla és Sándor tulajdonságai egyesíti: se meg nem csalja, se le nem cseréli a feleségét – avagy lehet, hogy ő is valójában egy János, csak neki hosszabb az egy-egy nővel letöltendő kapcsolat, mint az élete. Nos, vajon ki a monogámabb? Béla, aki – hagyományos kifejezéssel élve – csalja a feleségét, de egy életen át ugyanazt a feleséget csalja, avagy Sándor, aki sohasem csal meg senkit, de nem is tart ki örökké senki mellett? Gizinek meglehet az a jó érzése, hogy az ő Bélája őt soha el nem hagyja, jóban-rosszban, ásóig-kapáig mellette áll, ill. majd fekszik. Sándor feleségei kapják rendesen a tartásdíjat, oszt kereshetnek más pasit. Igaz, hogy amíg vele éltek, egy lótuszvirág levelén érezhették magukat; Gizinek meg időnként idegen női hajszálakat kell leszednie Béla zakójáról. De nem lep meg, hogy az összes felsorolt hölgyek Bélát is, Sándort is hűségesnek nevezik.
Mindig is kétféle értelme volt a hűség fogalmának, s nemcsak a párkapcsolatban: az egyik a nem-elmenős; a másik a visszajövős. A politikában nagy érték a hűség. Ott csak a nem-elmenőset díjazzuk „hűséges” jelzővel; aki másutt próbálkozik, azt megvetjük, és ha vissza akar jönni, akkor még jobban. A kommunista évek alatt például azokat, akik elmentek Magyarországról (ami akkoriban persze a szovjet rendszerből való elmenetelt jelentette), a hatalom disszidenseknek címkézte: e latin szó jelentése „szakadár, átálló, átpártoló, kilépő”, vagyis afféle áruló. Őszerintük az ő Magyarországukról, a „szocializmusból” elmenni csak hűtlenül lehetett, ezért nevezték a távozókat a semleges „emigráns” helyett „disszidenseknek”. Milyen jellemző, hogy a privát közbeszéd, a józan mindennapi nyelvhasználat ezt nagyon hamar ledobta magáról és a „disszidál, disszidens” szóban egyszerűen az engedély nélküli külföldre távozást értette, márpedig az a közfelfogás szerint egyáltalán nem volt bűn. És lássuk be: a távozottak gyakran hűségesebbek maradtak magyarságukhoz, hazájukhoz, mint az itthoniak: többen voltek köztük a Bélák, mint a Sándorok.