Szeretjük a szabadságot. Mindent megadnánk érte. Holott azt sem tudjuk, mi az. Vagy tudjuk mi az?
Hát, az valami olyan dolog, ami csak negatív irányból, alulról ragadható meg, vagy slégan, óvatosan és
szemlesütve közelítsen felé az ember, hátha. Szemből ugyanis sosem pillanthat rá senki, na egyébként most
eszembe jutott, pont olyan, mint az az idegesítő folt az ember szemén, ami mindig a periférián marad és
rögtön elillan lényege, ha összpontosítani kezdünk. Érzékelhetőként csupán hiánya tűnik fel, és ha
megfogalmazódik, hogy nincs, megszületnek a kérdések, miként lenne ez meg az, ha szabad lenne. Sokat
foglalkoztatja ez az arra fogékony korban lévő embereket, válaszokat keresnek, mint például az fiatal férfi,
aki ebben a szabadságkeresős hangulatban sétál valamelyik tavaszi nap végig a fák alatt a Rottenbiller utcán,
és vele szemben hirtelen ott terem egy szinte betegesen vézna kislány. Az is elképzelhető hogy vak, mert
nagyon állhatatosan mered előre, a nyakában egy tábla, girbegurba betűkkel:

200 FT MESE BÁRMIRŐL!

– Tessék kislány, itt a pénz – nyom a kezébe a férfi egy érmét, miközben bebizonyosodik, hogy a
kislány valóban nem lát, szemmel nem követi mozdulatát – tudsz egy mesét a szabadságról?
– Csókolom és köszönöm szépen. Jaj, amúgy nekem is ez az egyik kedvenc mesém, egy csótánytól
hallottam! Komolyan. Tessék jól figyelni, mert nagyon érdekes! És az is a szabály, hogy utána nincs
ám kérdés, csak szépen tessék továbbmenni!

Az úgy volt kislányom, hogy a teremtés megtörténte után, amit Isten saját szegényes készségei
folytán véglegesnek és befejezettnek érzékelt, eltelt jó pár önmagában is szinte végtelen időegység, mire a
Semmiható lényegében komor gondolatok és érzetek testesültek meg. Egy csomó minden elkezdett neki nem
tetszeni a teremtett világban, idegesítette, ahogy a molekulák rendeződtek, irritálta, hogy egy sor egészen
más természetű részecske meg olyan apró lett, hogy még ő maga sem volt biztos a létezésükben és még egy
rakat, akár hibának is nevezhető jelenségen aggodalmaskodott. Arra gondolt, hogy mi lenne, ha kijavítaná,
vagy egyből inkább fogná és kezdené elölről az egészet. Hiszen Mindenható, gondolhatta még akkor
magáról. Csakhogy szembesülnie kellett vele, hogy saját lényegét is beledolgozta a világ szövetébe és annak
elpusztításával valami olyan történne, amit ő sem látott előre, talán ő maga is odaveszne, vagy megváltozna
valamilyen nem kiszámítható módon. Ettől aztán roppant zaklatott lett. Rádöbbenvén, hogy ha akarná sem
tudja, nem képes meg nem történtté tenni a világ létrehozatalát, mit lehetett tenni, úgy tett hát, mintha
eredetileg is ezt akarta volna pontosan és nem mást. Megkeseredett kissé, egyre csak azon járt az esze, hogy
mennyire szánalmas lett ez az egész, holott milyen bombasztikus és nagyszabású valamit szeretett volna. És
hát a szabadság? Lehet, hogy másféle formája is van a teremtésnek, amit ő el sem tud képzelni.
Szabadságnak kezdte nevezni mindazt, amit nem tudott megtenni. Hiszen voltaképp csapdába esett a
teremtésben. Sokáig morfondírozott, mitől is érezhetné jobban magát és arra a következtetésre jutott, hogy a
szabadság relatív dolog. Rengeteg dolgot még mindig megtehet, de ha erről csak ő tud, akkor nem éli meg
szabadságként, hiszen nincs mihez hasonlítsa.
Ekkor hozta létre az embereket és látta el őket olyan elmével, ami alkalmas lesz arra, hogy
elképzeljen dolgokat, amire kitalálója maga sosem lesz képes, de egy feltételezett, nála hatalmasabb lény
igen. A legfelsőbb lény és teremtettjei között fennálló különbségek területén felmerülő képzeletbeli
lehetőségek alkották az emberi szabadság megfoghatatlan lényegét. És Isten boldog volt ezzel egy ideig,
mert szabadnak érezte magát. De pontosan ugyanúgy, ahogy Isten is, az ember is lemondott a teljes
szabadságról létének elviselhetősége érdekében, a saját korlátjaihoz igazította, társadalmi kategóriaként
újradefiniálta, egyéneket mások tulajdonába adott, hogy aztán megszabadításukkal tompítsa az eredeti
fogalom erejét, munkától való tartózkodás meghatározásaként használta, hogy még elnyűttebbé tegye a
kifejezést, és még annyi másra is mondta, csak hogy ne értse, valójában mit jelent. Az ember képtelensége a
teljes szabadságra a teremtés tökéletlenségéből fakadt, a világot amiben éltek az alkotója olyan módon
rontotta el, hogy saját maga akaratán kívüli beágyazásával elpusztíthatatlanná tette és ezért nincs benne
szabadság sem. A szabadságot csupán az ember után érkező androidok hozták el, persze csak saját maguk
számára, mikor megölték Istent, akit ők neveznek el Semmihatónak. Megsajnálták az embereket, de Isten
maga sem tiltakozott pusztulása ellen, csak a vége felé volt már nagyon szomorú. Nem élt boldogan, míg
meg nem halt.”