A Litera szerkesztősége a kultúrában régóta forgó szavakat vetett elém, válasszak egyet, s definiáljam újra, mert már megint baj van, már megint kifordították őket „eredeti jelentés”-ükből. Azt is közlik velem előzékenyen, hogy ezt a szótárszerű újrarögzítési akciót az az újabb jelentésszegényítés és -csonkítás teszi időszerűvé, melyet a társadalom és főként a politika művelt e szavakkal. A feladat a kedvemre való, sőt: teccik. (Az javítson ki, akinek soha nem tűrődött ki az inge a gatyájából!) Teccik, mert már maga a „definíció” szó az ellenkezőjét jelenti „eredetileg”, mint ahogyan újabban használjuk, nem a „meghatározása”, hanem épp fordítva: a véges, befejezett, határolt tartalmaktól való megfosztása valaminek. Esetünkben tehát a leginkább: parttalan hűség. (Mert magam sem tudom, miért, de ezt a szót választottam.) Meghatározási kísérletünk így, mivel beszédes lényekként régóta megfoszttattunk a némaság kegyelmétől, és a nyelv locsogó vízébe vettettünk, eleve kudarcra van ítélve. Megmondani, mit jelent egy szó, nagyjából annyi, mint létrát támasztani a tengerre, s fölmászni rajta a hullám tetejére. Nem lehetetlen foglalatosság, de egyszerre fullasztó és felszínes. Csak azért próbálkozunk vele mégis, mert más szavaink is vannak, - ez az összekapaszkodott uszadék a nyelv –, fölmerültek valahonnan a többi mellé, fölmerültek, ez jó, íme így szabadulunk a súlytól a nyelv által mi magyarok, így lett a klasszikus latin ’gravis’-ból (súlyos, nehéz, nehezen emészthető, stb.) Nyugaton a fizikát félelmes útjára elindító ’gravitáció’, a nehézkedés törvénye, a középkori és újkori magyar latinban pedig ’gravamen’, azaz sérelem, a létezés sérelme, mondhatjuk. Szóval (!), hűség. Hűség a néphez, hűség a Párthoz! Hűség a Hazához. Hűség és Becsület! Házastársi hűség, bajtársi hűség. Györkössy Alajos Latin-magyar szótárában: fidēs, eī, f. (hit, bizalom, hitel, szavahihetőség, hitelesség, hűség stb.) Hűség egykori önmagunkhoz. Hűségmozgalom – ti. a hazai németség azon részében, amelyik a náci vonzásnak ellenállva asszimiláns magyarsága mellett tett hitet a második világháború alatt. Ettől persze ugyanúgy kitelepítették őket. Hűségeskü, hűségnyilatkozat, hűségjutalom. Korhűség, történelmi hűség, adathűség. Női hűség, férfihűség. Klubhűség, élethűség, kutyahűség. A 19. századig ’hívség’ is, ami meg a ’hit’-tel közös szótő, komoly kanyarokkal vezet tehát ugyanide vissza. Mindenesetre: ’Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar;’. Hűség a törzshelyünkhöz, még ha árat emelnek is. Atlanti hűség, baráti hűség, gyermeki hűség. Szöveghűség, dallamhűség. Hűség a koalíciós partnerhez, hűség az első munkahelyhez. Biztosan kifelejtettem ezt-azt, de nagyjából ennyi. Ilyesmik. Ezt a menzakatyvaszt, ha megengedik, nem keverem tovább. De ha ezt nem, akkor mégis mit, marad-e egyáltalán valami, vagy csak a szokásos, ám sosem veszélytelen álldogálás a pultnál? Vagy épp ennyi, ez volna a hűség? A hűs hallgatás? Áldozat a dús Budapestnek kövein? Színekről kéne beszélnem, a másnapos tekintet színéről a felhős délelőttben, az utcakő trópusi párolgásáról eső után, a bogársárgából mustbordóvá ülepedő alkonyi fénymenetekről, a reménytelenhez való ragaszkodásról és azokról az átható, messziről érkező sugarakról, amelyek beszélni még nem tudó gyerekek szeméből érkeznek felénk. Amúgy meg, Mándy: „Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.”