Az ősi mondás szerint soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Hisz azok kövek, melyek egykoron még a meder fenekén pihentek, mostanra már teljesen máshol járnak. Egy óvatlan pillanatban az áradat elragadta őket, kiszakítva korábbi, kényelmes környezetükből, s kilométerekkel arrébb rakta le őket. Az új hely hiába volt barátságos, félelemmel töltötte el mindannyiukat; tudták, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.

Mi emberek ugyanilyen aprócska kövek vagyunk; folyónk az élet, mely a legkülönbözőbb helyzetekbe sodorhat minket. Utazásunk során a szívszorító fájdalmakat és a boldog perceket egyaránt megjárjuk; öröm és bánat kísér minket, s csak rajtunk áll, kibe kapaszkodunk. Ki lesz az, aki a célban majd várni fog? Rajtunk áll.

A változás sokszor nehéz; néha úgy érezzük az állandóság sokkal fontosabb számunkra. Éppen ezért képtelenek vagyunk dönteni; ameddig lehet, halogatjuk a dolgokat, s abban reménykedünk, soha nem érkezik el az a pont, amikor választanunk kell. Azzal hitegetjük magunkat, előbb-utóbb majd minden megoldódik magától. De ez nem fog megtörténni; újabb és újabb gátakba ütközünk, melyeket nekünk kell átszakítani. Nem Istennek, nem a párunknak, hanem nekünk! Az egésznek csakis így van értelme!

Érdekes, hogy a változás olykor sok jóval kecsegtet, mi mégis félünk belevágni; a kudarctól való félelem beárnyékolja boldogságunkat, s ezen nehezen tudjuk túltenni magunkat. Ha nincsenek előttünk akadályok, mi magunk állítjuk fel őket. Megkérdőjelezzük saját magunkba vetett hitünket, s egyre bizonytalanabbá válunk. Ha nem vagyunk elég erősek, veszteni fogunk... Vesztünk, mert lemondunk a változásról! Eldobjuk magunktól annak a lehetőségét, hogy jóból valami mégjobb legyen! Életünk ezen a ponton megreked, nem haladunk semerre. S ha jönne az áradat, mi makacsul odaragadnánk a meder fenekéhez, hogy még véletlenül se szakítson ki ebből a kellemes környezetből. Hosszú évek után, mikor a víz ereje már apró porszemmé változtatta kövünket, akkor jönnénk rá, mennyi mindent elszalasztottunk. S mindezt azért, mert féltünk szembenézni a világgal.

Szerencsére nem csak ez az egy út létezik, választhatjuk a változást is. Folyónk útja ekkor teljesen kiszámíthatatlanná válik, de a cél egyre jobban tisztul. Nem tudjuk mi vár ránk a következő pár méteren; talán egy újabb gát, melyet le kell rombolnunk, vagy egy gyors szakasz, mely pillanatok alatt eljutathat a következő állomásra... Az orrunk előtt ilyenkor nem lebeg más, mint az a cél, melyet a változással elérhetünk. Fogalmunk sincs arról, hogyan fogjuk elérni, mégis mindent megteszünk annak érdekében, hogy sikerüljön. Elhitetjük magunkkal, hogy bármire képesek vagyunk; s ekkor semmi sem tarthat vissza. Persze a bizonytalanság ilyenkor is megpróbál megkeseríteni, de már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy legyűrjük.

Ám arról sem szabad megfeledkeznünk, ha a mi kövecskénk útra kel, másokat is magával ránthat. Azzal, hogy változást idéztünk elő a saját kis életünkben, nagy hatással lehetünk a körülöttünk lévőkre is. Akarva-akaratlanul is bevonjuk őket mindebbe... A választás lehetősége azonban előttük is ott áll; dönthetnek úgy, hogy nem tartanak veled, s másmerre terelgetik a saját kövüket. De veled is tarthatnak, s támogathatnak az utadon.

Egyetlen dolog van, amit még meg kell tanulnunk. Életünk útját ésszel nem irányíthatjuk, csakis a szívünk vezethet el a helyes útra. Nem lesz egyszerű, s olyan pillanatokat is átélhetünk, melyeket legszívesebben elkerültünk volna. A végén viszont minden jóra fordul.

Ezért soha nem szabad félnünk a változástól! Hagynunk kell, hogy kövünk bejárja rögös útját, s változtasson! Hisz csak így találhatja meg azt a helyet, ahová igazán tartozik...