Levél öcsémnek arra az esetre, ha hirtelen felnőne, és nem tudná, mihez kezdjen ott bent

Lelkiismeret.

Lelki ismeret.

Lélek-ismerés. De kinek a lelkéé?

Milyen ismeret az, amit csupán a lelkünk érez?

Van az úgy, nem is egyszer, hogy belül, igazán mélyen odabent, valami szorít. És nem hagyja abba, néha tompul, aztán újra erősebben szorít. Esetleg kapar. Ki akar jönni, de te nem hagyod. Miért is engednéd? Hiszen nem tudod, mi az. Hiszen kiengednéd te, ha tudnád. Ha nem félnél tőle annyira. De neked inkább fogalmad sincs, inkább foglalkozol mással. Közben rettegsz. De korántsem úgy, mint ahogy akkor rettegnél, amikor kiszabadul az a valami. Legalábbis azt képzeled. Pedig az a kaparás: te vagy. Te cibálod a testedet: összerántod a gyomrod, belenyúlkálsz a szívverésbe, megkocogtatod a tüdőd, s kétségbeesetten nyomkodod a verejtékmirigyeid. Miért bántod magad? Miért nem szabadulsz saját fogságodból?

Ezt a látszólagos mazochizmust én úgy hívom: lelki ismeret. Mert a lelked, az igen, az tud valamit, amit te még nem. És amíg félsz, nem derülhet ki számodra, mi is ez.

Talán csak annyi az egész, hogy hátrateszed a kezed. Hogy nem rángatsz gyomrot, nem nyúlkálsz szívverésbe, nem kocogtatsz tüdőt, nem nyomkodsz verejtékmirigyeket. Se másokét, se a sajátodat. Gondolj csak bele. Képzelj el egy szobát! Meleg kandallóval, puha szőnyeggel, vagy amivel akarod. De képzelj hozzá még valamit. Büdöset. Legyen egy sarka a szobának, amihez nem mersz közel menni, amire nem mersz ránézni: ahonnét jön a szag. Legszívesebben eltüntetnéd. Letakarod egy pokróccal. Aztán még eggyel. Aztán egy következővel. Neked pedig nem marad takaród, és fázol minden éjjel. Nem érzed a szagot. Tudod, hogy ott alszik a takaróid alatt, de nem érzed. Forgolódsz az ágyban. Nyomaszt.

A lelkiismerethez bátorság kell. Le kell venned a takaróidat. Ki kell mosnod őket, mert átvették a szagot. És legvégül meg kell nézned, mi van a sarokban. Bele kell szagolnod, mélyen, sokszor. Hagynod kell, hogy átjárja a tüdődet. És a gyomrodat és a szívverésedet és a verejtékmirigyeidet. Ki kell izzadnod magadból a bűzt. Aztán le kell mosnod az izzadságot. Nem segíthet más. A te szobád, a te szagod. Neked kell megbirkózni vele. Ehhez kell a bátorság. Ha ezt meg mered tenni, azt mondom neked: lelkiismeretes vagy.

Tudom, hogy fájni fog. Az első takarónál kevésbé, az utolsó után már üvölteni se tudsz, csak remegsz. Azért fáj ennyire, mert mélyre ástad a szagot. Meg kell tanulnod használni a lelkiismeretet. Úgy, hogy éjjel rajtad legyen a takaró. Hozzá fogsz szokni. A fájdalom is tompulni fog, aztán elmúlik.

Még valamire vigyázz! Csak a saját lelkiismeretedet használd. Másokét nem ajánlom. És a tiédet se ajánlanám másoknak. Ez amolyan saját dolog, mint a fogkefe. Mindenkinek van, de senkiét nem használnánk szívesen. Szóval a takaró mellé jegyezd meg a fogkefét is. Hiába mosnád máséval a fogaid, nem éreznéd őket tisztának. Nem tudnád kiverni a fejedből, hogy más is azzal mossa a sajátját. Arra kérlek most, hogy ne áruld el nekem, ha netalántán tévedésből használod a fogkefémet. Jobb, ha nem tudok róla. Mert ha használnád és tudnám, zavarna a tudat. Hogy az enyémet használtad. Titkokban, úgy megengedem. Előttem titokban. Úgy szabad. De csak a fogkefét. Minden másról szólj, kérlek.