Mit mondhat számunkra a lelkiismeret, mint szófaj, névszó és főnév egyszerre? Már elsőre szembeötlő utalásokat kapunk a besorolásáról, amely a nem félre értendő faji hovatartozáshoz, a feltételezhetően neves megnevezéséhez, annak főségéhez, mint elöljáró főhöz vezethet. Ez mind a nagyszerű jelentőségéhez vihet minket vissza, mint megannyi tékozló fiút az Atyai ház oltalmához.

Régiesen szólva a lelkiesméret a ránk szabhatóságot hangsúlyozza, ahol a lelkies méret a fontos: Ránk illik-e, érdemesek vagyunk-e rá? Ilyen és hasonló önismereti kérdéseknek kell felvetődniük bennünk, ha birtokolni akarjuk eme belső kincsünket, amely külsőnket is egyébként körberagyogja.

Egy bizonyos táj nyelvén szólva, a megbizonyosodás tájnyelvén pedig a lelkiösmeret már régóta kimondtatik, amely szembeötlően utal az ös-i, azaz az ősi voltára, ezáltal is a hagyományismeret szükséges voltára hívja fel a figyelmünket.

A lelkiismeret nem más, mint a lelkiség ismerete, amely lelkiség mindenkiben jelen van, aki megtestesült és megszületett, akiben személyessé és egyénivé vált, vagyis az egészből vált ki a kedvünkért, hogy minden részünket átjárja hathatóssá téve magát bennünk. Nekünk már csak tiszteletből és elismeréséből kifolyólag is az a feladatunk, hogy róla a lehető legtöbb ismeretünk legyen. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk hálából érte, amellyel végül magunknak teszünk jót. És ez lehet a mindennapi jócselekedetünk az önismeret útján. Eszerint kell a személyiségnek eljutnia földi vándorlása közben egy bizonyos pontig, mondhatni egy olyan stációig, hogy valós fogalmat alkothasson a saját lelki fejlődési állapotáról, a sajátos lelkiségéről. Meg kell tapasztalnia éppen a lelkiismeretlenség közepette ezt a pontot és stációt a lelki üdvözülése érdekében. Tapasztalatot kell szereznie a fájdalomról, hogy fájdalommentessé tegye eljövendő életét, melybe üdvözülten távozhat.

Mint összetett szó világosan jelzi ezt a kettőséget, a kettőség eszményét, a bipolaritást. Látnivalóan a lelki tartalom elsődleges, míg az ismeret róla, mint ismeretszerzési folyamat másodlagos. Ez világosan arra utal, hogy a tartalomhoz egy sajátos folyamaton keresztül juthat el az egyéni törekvő. Mert annak egyenesen világossá kell előttünk lennie, hogy az ismeretszerzési folyamat meglépése az egyén erkölcsi feladata, életrejtvényének megoldása, kizárólag csak akkor juthat el legbecsesebb emberi tartalmához.

Hogy mintegy tanúságot tegyek az ismeretszerzésről, ezért egy igen sajátos módszerrel szeretném alátámasztani a fenti megállapításaimat és belelátásaimat. Ezeket rovásüzeneteknek nevezem, amiket előhívok a szavak hangzóiból. Ehhez kell némi alkotói szabadság és belelátási képesség, valamint a belülről ható, felfelé törekvő sugallat (intuíció), mindez a belső tiszta szándékkal (intenció) egyetemben. Hiszem, hogy ez a valóban sajátos és eredeti módszer tényleges tartóoszlopai lehetnek az egyetemes lelkiség égboltozatának.

A lelkiismeret rovásbetűi balról jobbra olvasva tüntetem fel, mivel értelmezéseimben a megfordítás elvének most nincs szerepe:

Az elemzésnél főleg Csillag Vilmos meglátásait bővítettem ki A MAGYAR ROVÁSÍRÁS JELKÉPRENDSZERE  című munkáját alapul véve.

Olvasataim és a hozzájuk fűzött rövid meglátásaim:

1. Lesz ember, lép édenkertből istennője illatához, megsüvegeli, markolja emlőjét, ráereszkedik testével.

Ez egyértelmű üzenet: A testiség szerelme, a szerelem testisége okozta ama kiűzetést a paradicsomi állapotokból. Mint fajfenntartás helyénvaló, de magasabb szempontból lehet érte lelkiismeret furdalásunk, ha visszaélünk vele, ha pusztán az élvezetekre formáljuk szerepét.   

2. Lédús szemből lecsordul kérelemre Isten igazvalósága, sáncárokban markos emberekre ró elementáris tisztulást.

A visszaéléseket követően gyors és heves megtisztulási folyamatok elszenvedői leszünk, ha háborúskodásra adjuk a fejünket. Az erkölcsi tisztátlanság tűrhetetlen állapotokba züllesztenek minket, megtöri ellenálló erőinket.

3. Ló szemből lép kertbe, ige s igazság sátrától, magvakat eszik, rónára ember tereli.

A szem köztudottan a lélek tükre, amelyből a lélek lova, a szegény pára lép és nyilvánul meg valós alapokon, talán hogy az oly régóta elgazosodott Édenkert füvén a megújuló Gondolat magvaiból nyerjen erőt. És ha már erőre kapott a lélek, a lelkünk, akkor már bejárhatja a határtalanságot gazdája által, általunk. Lelkünk lova pedig csakis a szívünk megigazult sátrától indulhat kifelé.

4. Levegőbe emel föllépés, kegyes Isten ihlet sorsdöntő madarat, szembe rögzül szem tengelye.

Elhatározás, határozottság visz a határtalanság felé, fölfelé a Szentlélek eredendő magasságáig, egészen az angyaliság állapotáig, ha ember és Isten szemkontaktusa szilárd, ha Őt mindig szem előtt tartjuk.

A lelkiismeretesség tehát a tisztaszívű emberek sajátja, amely örömtelivé és tetterőssé teszi őket. Hát nem követendő példa az övék, akik a környezetszennyezők, a depressziósok és a lelki erőtlenségtől legyengültek köréből kiutat mutatnak?

Műveltség. Az intelligenciához hasonló fogalom, viszont ez – azzal ellentétben – az objektív megismerés eredménye. Ha csak etimológiai szempontból ízlelgetjük magát a szót, máris utal erre a „mű” és a – szóképzéssel ebből keletkezett – „művel” lexéma. Birtoklása cselekedet, megszerzés eredménye: egyfajta „erőforrás”, szellemi termék, tulajdonság, az adott személyt minősítő tájékozottsági mérték.

Tehát senki sem születik műveltnek, hanem a szocializáció egyes szintjei nyomán fokozatosan azzá válik (formális vagy informális keretek között elsajátítja). Minden esetben érdeklődést feltételez. Érdeklődést a világ történéseinek és alakító folyamatainak megismerése iránt. A szintje koronként, kultúránként és egyénenként eltérő. Személyekre és közösségekre egyaránt jellemző. A kollektív tudás egyfajta alapvető mértékének általános birtoklását jelenti. Gyakran szinonim kifejezése az „általános műveltség”, ami az adott társadalomban az adott korban, a közösségi életben való érvényesüléshez minimálisan elvárt ismeretek birtoklását jelenti: ez lehet készségbeli, képességbeli, személyiségbeli (pl. illemtudás), valamint lexikális műveltség.

Az emberiség történetének előre haladtával a műveltség fogalma nem sokat változott, csak a jelentéstartalma, az általa megjelölt és felölelt ismeretanyag köre bővült, formálódott, alakult, illetve folyamatosan alakul. Ami ma természetesnek, „alapvetőnek” tűnik, az pár évvel, évtizeddel, évszázaddal korábban ismeretlen vagy elfogadhatatlan tartozéka volt a műveltségnek. A műveltségnek vannak állandó és változó elemei. Állandó elem például az adott társadalomban mindenkor érvényes együttélési szabályok, normák, viselkedési formák összességének az ismerete. Változó elem pedig a technika és a (társadalmi, technológiai) fejlődés egyre-másra felbukkanó (és letűnő) nóvumaival való „mihez kezdés” ismerete.

A XXI. században a műveltség jelentéstartalma lufivá duzzadt, s része lett talán sok olyan „kevésbé” fontos ismeretanyag, amelynek gyakorlati haszna, a társadalmi érintkezéshez és érvényesüléshez közvetlen eszköze nem ismert. Persze a műveltség – akár a nyelv – rétegződik, ezért a műveltség mást jelent egy értelmiségi és egy „egyszerű” ember szemszögéből. Popkulturális körökben minden bizonnyal a része Lady Gaga és munkássága, míg a „magasabb körökben” Chopin vagy Picasso tevékenysége. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a XXI. században mindkét „végletnek” az alapvető ismerete a műveltség elengedhetetlen tartozéka. Miként az infokommunikációs készségek is nélkülözhetetlenek, s a műveltséggel aktívan (használni azokat eszközként) és passzívan (használva azokat a műveltség szélesítéséhez) összekapcsolódó, elsajátított kompetenciák összessége.

Az alacsony kultúra előretörésével és térnyerésével az „alapvető műveltség” elemi lesznek olyan – korábban a műveltség legtágabb értelméhez sem tartozó – ismeretek, amelyek a társadalmi értékeket (negatív irányba) átpozícionálják, azokat példaértékűnek, s ezáltal követendőnek állítják be. (Például a média által közvetített valóság show kultúra, viselkedésminták és szóhasználat.) A műveltség ezekben a körökben a passzív megismerés (befogadás) eredménye, hiszen innen-onnan „ragadnak” az egyénekre az adott közösség körében preferált minták és ismeretanyagok.

Az aktív megismerés (olvasás, tanulás) szerepe a társadalom szűkebb rétegére szorul vissza, a társadalomban (kulturális, kommunikációs stb.) repedések keletkeznek, kialakul az „alternatív műveltség” (amely mindig a „másiknak” az ellentéte az egyes rétegek szemszögéből), ahol a műveltség tradicionális jelentése meghasonlik, részben új tartalommal töltődik fel, s ennek megfelelően új (egyéni) értelmezésben használható.

A műveltség tehát egy korokon átívelő sztenderd a társadalomba való beilleszkedéshez, amelynek elemei folyamatosan alakulnak, de magvát tekintve (a legősibb közösségi együttélési normák ismerete) szinte változatlan. A műveltség tipikus jellemzője az akkumulálódás: tehát a benne foglalt ismeretanyagok egymásra épülnek, egymást kiegészítik, együtt képezik annak mindenkori jelentését és értelmezésének mikéntjét.

Demokrácia. Népuralom – a nép uralma. Közelebbről vizsgálva, részvételt jelent, a közösségi döntésekben való részvételhez való jogot. Ez csupán lehetőség, s nem kötelezettség. Lehetőségnek is kell lennie, mert szabadságot (szabadságjogokat) is feltételez. Ahol nincs szabadság, ott nincs demokrácia sem. A népi demokrácia pedig „minden”, csak nem nép, s így pláne nem demokrácia.

A demokrácia korlátozható. Azonban a részvételhez való jog terjedelmének szűkítése (pl. életkori küszöb a választásokkor) nem korlátozás. Az alapvető szabadságjogok mérséklése (pl. szólásszabadság) a demokrácia valós korlátozása. A korlátozott (és az „egyet nem értő”) „csoport”, azonban mindig kisebbség: a demokrácia a többség akaratának érvényesülése, amely a többség-kisebbség társadalmi konszenzusának (a többség elfogadja a felhatalmazást, míg a kisebbség elismeri azt) eredménye. S ez az az alapvető „játékszabály”, amit minden félnek (tehát a csoportok tagjainak) egyaránt be kell tartaniuk. Ellenkező esetben a hatalom koncentrálja önmagát (s mint ilyen, a demokrácia legveszedelmesebb rákfenéje), vagyis a közös felügyeletből zsarnoki rendszerek születnek: zsarnokság (türannisz) vagy diktatúra.

A demokrácia lehetőségeket nyújt, eszközöket ad az emberek kezébe, olyan „fegyvereket”, amellyel kontrollálhatják, ellenőrizhetik a – demokratikusan és így jogszerűen – regnáló csoportot azért, hogy még időben korrigálhassák a hatalom koncentrálódására irányuló egyes törekvéseket. Ezen eszközök többnyire formális (pl. Alkotmánybíróság) és nem formális intézmények (pl. szabad sajtó) lehetnek legtipikusabban. A demokráciában a hatalom megoszlik (hiszen nem koncentrálódhat), ellenben annak mikéntje és formája az idővel és a társadalom fejlődésével folyamatosan változik. A hatalom birtokosai konszenzusra lépnek egymással, így erősítve érdekeik realizálását, miközben a demokrácia (eredeti) alapelvei csorbát szenvednek. Erre megfelelő példa a demokratikus jogintézmények fúziója: a modern demokráciákban a kormány és az törvényhozás összefonódik közös érdekeik nyomán (tehát a kormány – koalícióban vagy anélkül – egyben a törvényhozó testület többségét teszi ki).

A demokrácia valódi tartalma ugyanakkor mégsem ebben rejlik. Ezek csak „operatív” megoldások, hiszen a nép tagjai (minden egyes tagja) nem képesek érdekeiket megfelelően érvényre juttatni. Ezért különböztetünk meg közvetlen (klasszikus formája pl. egy gyűlés) és közvetett (általában delegált tagokból álló testületi) demokráciát. Alapesetben a nagyobb közösség (vagyis a társadalom egészének) preferenciái csak közvetett döntéshozatalban, konzultatív eszközök alkalmazása mellett születhetnek hatékonyan (pl. időben gyorsan) és eredményesen (a végrehajtás szempontjából). Persze a lehetőség a közvetlen döntéshozatalban is ott rejlik „csíráiban”: a képviselet választásakor és a (kötelező érvényű) népi referendumok felbukkanásakor.

A demokrácia viszont nem csak a részvétel lehetőségét foglalja magába – habár jelentéstartalmának zömét ezen momentum adja –, hanem annak egyfajta morális „kötelezettségét” is. A jogok és a kötelezettségek egymás nélkül mit sem érnek: értelmetlenek, hiábavalóak. Az embereknek részt „kell” venniük azokban a döntésekben, amelyek őket érintik, hiszen ezt a demokrácia táptalajaként szolgáló „szabadság” biztosítja. Persze ez nem előírás, csupán lehetőség. A demokrácia egésze „csak” lehetőség. Alternatíva más hatalomgyakorlási formákkal szemben. Ha mégsem működik – vagy nem megfelelően működik – társadalmi konszenzussal (békés vagy forradalmi úton) transzformálható. Viszont ekkor egy kérdést érdemes feltenni: megéri mindez? Hiszen Winston Churchill szerint: "A demokrácia a kormányzat rossz formája, amely azonban még mindig jobb az összes többinél."

Levél öcsémnek arra az esetre, ha hirtelen felnőne, és nem tudná, mihez kezdjen ott bent

Lelkiismeret.

Lelki ismeret.

Lélek-ismerés. De kinek a lelkéé?

Milyen ismeret az, amit csupán a lelkünk érez?

Van az úgy, nem is egyszer, hogy belül, igazán mélyen odabent, valami szorít. És nem hagyja abba, néha tompul, aztán újra erősebben szorít. Esetleg kapar. Ki akar jönni, de te nem hagyod. Miért is engednéd? Hiszen nem tudod, mi az. Hiszen kiengednéd te, ha tudnád. Ha nem félnél tőle annyira. De neked inkább fogalmad sincs, inkább foglalkozol mással. Közben rettegsz. De korántsem úgy, mint ahogy akkor rettegnél, amikor kiszabadul az a valami. Legalábbis azt képzeled. Pedig az a kaparás: te vagy. Te cibálod a testedet: összerántod a gyomrod, belenyúlkálsz a szívverésbe, megkocogtatod a tüdőd, s kétségbeesetten nyomkodod a verejtékmirigyeid. Miért bántod magad? Miért nem szabadulsz saját fogságodból?

Ezt a látszólagos mazochizmust én úgy hívom: lelki ismeret. Mert a lelked, az igen, az tud valamit, amit te még nem. És amíg félsz, nem derülhet ki számodra, mi is ez.

Talán csak annyi az egész, hogy hátrateszed a kezed. Hogy nem rángatsz gyomrot, nem nyúlkálsz szívverésbe, nem kocogtatsz tüdőt, nem nyomkodsz verejtékmirigyeket. Se másokét, se a sajátodat. Gondolj csak bele. Képzelj el egy szobát! Meleg kandallóval, puha szőnyeggel, vagy amivel akarod. De képzelj hozzá még valamit. Büdöset. Legyen egy sarka a szobának, amihez nem mersz közel menni, amire nem mersz ránézni: ahonnét jön a szag. Legszívesebben eltüntetnéd. Letakarod egy pokróccal. Aztán még eggyel. Aztán egy következővel. Neked pedig nem marad takaród, és fázol minden éjjel. Nem érzed a szagot. Tudod, hogy ott alszik a takaróid alatt, de nem érzed. Forgolódsz az ágyban. Nyomaszt.

A lelkiismerethez bátorság kell. Le kell venned a takaróidat. Ki kell mosnod őket, mert átvették a szagot. És legvégül meg kell nézned, mi van a sarokban. Bele kell szagolnod, mélyen, sokszor. Hagynod kell, hogy átjárja a tüdődet. És a gyomrodat és a szívverésedet és a verejtékmirigyeidet. Ki kell izzadnod magadból a bűzt. Aztán le kell mosnod az izzadságot. Nem segíthet más. A te szobád, a te szagod. Neked kell megbirkózni vele. Ehhez kell a bátorság. Ha ezt meg mered tenni, azt mondom neked: lelkiismeretes vagy.

Tudom, hogy fájni fog. Az első takarónál kevésbé, az utolsó után már üvölteni se tudsz, csak remegsz. Azért fáj ennyire, mert mélyre ástad a szagot. Meg kell tanulnod használni a lelkiismeretet. Úgy, hogy éjjel rajtad legyen a takaró. Hozzá fogsz szokni. A fájdalom is tompulni fog, aztán elmúlik.

Még valamire vigyázz! Csak a saját lelkiismeretedet használd. Másokét nem ajánlom. És a tiédet se ajánlanám másoknak. Ez amolyan saját dolog, mint a fogkefe. Mindenkinek van, de senkiét nem használnánk szívesen. Szóval a takaró mellé jegyezd meg a fogkefét is. Hiába mosnád máséval a fogaid, nem éreznéd őket tisztának. Nem tudnád kiverni a fejedből, hogy más is azzal mossa a sajátját. Arra kérlek most, hogy ne áruld el nekem, ha netalántán tévedésből használod a fogkefémet. Jobb, ha nem tudok róla. Mert ha használnád és tudnám, zavarna a tudat. Hogy az enyémet használtad. Titkokban, úgy megengedem. Előttem titokban. Úgy szabad. De csak a fogkefét. Minden másról szólj, kérlek.

Változás: az egyedüli változatlan jelenség.

A Változást szokták még „rohanó világunk utolsó őshüllője”-ként, illetve „a legszívósabb, bigott konzervatív”-ként is emlegetni. Ennek oka, hogy mára bizony semmi más nem maradt olyan makacsul állandó, illetve olyan változatlan, mint maga a Változás.

A Változás természete

A Változás nyughatatlan egy jószág, néha az az érzésünk, hogy egyáltalán nem is lehet tőle megszabadulni. Folyamatosan és mindenhol körülvesz bennünket: a villamoson, a közértben, a munkahelyen, stb. Lankadatlanul a közelünkben ólálkodik baljósan körözve, akár egy cápa. Farka hozzáütődik bevásárlószatyrunkhoz, amitől az lóbálózni kezd a levegőben, a Változás pedig ezt a jelet készségesen félreérti és máris olyan bizalmasan dörgölőzik bokánkhoz, mint egy cirmos cica. Ekkor még arrébb tessékelhetnénk a Változást, jó alaposan oldalba rúghatnánk, azonban mi hétköznapi emberek rendszerint elszalasztjuk ezt az utolsó esélyünket. Inkább félszegen beismerjük magunknak, hogy igenis hízelgő számunkra ennek a Változásnak a dorombolása, udvarló suttogása. Karunk lúdbőrözik, s szeretnénk elcsábulni, azonban mégsem bízunk meg ígéreteiben. Nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy a Változás bármelyik pillanatban lábikránkba hasíthatja éles fogait és akkor majd még csak fel sem háborodhatunk, hisz miért engedtük oly közel magunkhoz?!

A Változás harapásának élettani hatásai

A Változás általában nem kéri az engedélyünket, hanem önkényesen harap belénk. Ilyenkor metszőfogaival tépi ki életünk valamely – kisebb, vagy nagyobb – cafatkáját. Az esetek döntő többségében mi magunk úgy le vagyunk merevedve ennek az előre sejtett képtelenségnek a naturális látványtól, hogy harapását nem is érezzük azonnal fájdalmasnak. (kapcsolódó szócikkek: „az adrenalin élettani hatásai – avagy miért nem fáj rögvest az első másodpercben, amikor rávágok a hüvelykujjamra kalapáccsal?” c. szócikk vagy lásd még: a „meglepetés ereje – avagy miért nem ugrik el a nyúl a közelgő kamion reflektorai elől?” c. szócikk) Kimeredt szemekkel bámuljuk, ahogyan a Változás alaposan megrágja a falatot – amit az előbb harapott ki életünkből – aztán hoppsz, lenyeli, végigereszti tápcsatornáján és szemünk láttára már ki is üríti magából. Ismét ott van előttünk életünk imént leharapott darabkája, ami azonban hiába a miénk, egyszerűen nem ismerünk rá, ezért nem is akarunk hinni a szemünknek – ez igen tipikus jelenség, tehát ettől önmagában még ne ijedjünk meg! (ti. a Változás gyomorsavának magas metamorfózis-enzim tartalma okozza.) Sokkal lényegesebb kérdés minden ilyen esetben az, hogy vajon tetszik-e nekünk maga az eredmény, azaz életünk eme, immár megváltozott darabkája? Szerencsés esetben tetszik. Példák: egyszerűbb esetekben valami szívderítő látvány, például a felhők mögül előbújó nap, de komolyabb ügy is előfordulhat, felbukkanhat például ily módon életünkben egy izgalmas párkapcsolat, egy ígéretes munkahely, vagy akár a lottó főnyeremény is. Ezeket gyűjtőnéven „kellemes változás”-nak nevezzük és pozitív élettani hatással bírnak.

A Változások másik nagy csoportja az un. „kellemetlen változás”-ok, melyek élettani hatása negatív. Példa rá: a lehangoltság, amit akkor érzünk majd, mikor ez a szócikk véget ér.

Hogyan kezeljük a Változást?

Többen is próbálkoztak már a Változás megszelídítésével, azonban ezek az emberek később elmeotthonokban, szélsőséges esetekben temetőkben tűntek fel, és egytől-egyig mindüket személyesen a Változás kísérte oda. Konformista körök ezért úgy tartják, ildomosabb, ha a Változáshoz mi magunk alkalmazkodunk. Merészebb (un. proaktív) szakértők pedig ennek ellentétét vallják, miszerint legyünk mi magunk a Változás előidézői.

A Változáshoz való viszony

Az emberek igen sokfélék, kissé ügyefogyottan mégis besorolhatjuk őket az ősi karakterek két nagy csoportjába. Egyik csoportba azokat skatulyázzuk, akik Dorothy helyében a sárga köves úton maradtak volna, a másikba pedig azokat, akik letértek volna arról. Nevezzük a karakterek ezen két nagy ősi csoportját Maradiaknak és Úttörőknek. A Maradiak a jól bejáratott dolgokra esküsznek, figyelmen kívül hagyva azt is, hogyha a körülmények idő közben megváltoznak. Ezzel szemben az Úttörő emberek nem félnek a Változástól, sőt, vállalva a veszélyeket és kockázatokat ők maguk idézik azt elő. Épp emiatt leginkább velük indikálható a Változás valódi ereje: ugyanis az elért eredményeikhez már az Úttörők is ragaszkodni kezdenek és foggal-körömmel védik azokat a Változástól. Bizonyos értelemben tehát maguk is Maradiakká lesznek, kvázi rajtuk is úrrá lesz a Változás elképesztő ereje. A modern életforma burjánzó dzsungelének utolsó stabil kapaszkodója és viszonyítási pontja mára kétségkívül a Változás lett.

A Változás állandósága

Egyes neomodern elemzők szerint végeredményben minden létező momentum mögött a Változás keresendő, így az nem más, mint maga a világ. Szerintük a Változásé minden kezdet és vég. Változás.

Az ősi mondás szerint soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Hisz azok kövek, melyek egykoron még a meder fenekén pihentek, mostanra már teljesen máshol járnak. Egy óvatlan pillanatban az áradat elragadta őket, kiszakítva korábbi, kényelmes környezetükből, s kilométerekkel arrébb rakta le őket. Az új hely hiába volt barátságos, félelemmel töltötte el mindannyiukat; tudták, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.

Mi emberek ugyanilyen aprócska kövek vagyunk; folyónk az élet, mely a legkülönbözőbb helyzetekbe sodorhat minket. Utazásunk során a szívszorító fájdalmakat és a boldog perceket egyaránt megjárjuk; öröm és bánat kísér minket, s csak rajtunk áll, kibe kapaszkodunk. Ki lesz az, aki a célban majd várni fog? Rajtunk áll.

A változás sokszor nehéz; néha úgy érezzük az állandóság sokkal fontosabb számunkra. Éppen ezért képtelenek vagyunk dönteni; ameddig lehet, halogatjuk a dolgokat, s abban reménykedünk, soha nem érkezik el az a pont, amikor választanunk kell. Azzal hitegetjük magunkat, előbb-utóbb majd minden megoldódik magától. De ez nem fog megtörténni; újabb és újabb gátakba ütközünk, melyeket nekünk kell átszakítani. Nem Istennek, nem a párunknak, hanem nekünk! Az egésznek csakis így van értelme!

Érdekes, hogy a változás olykor sok jóval kecsegtet, mi mégis félünk belevágni; a kudarctól való félelem beárnyékolja boldogságunkat, s ezen nehezen tudjuk túltenni magunkat. Ha nincsenek előttünk akadályok, mi magunk állítjuk fel őket. Megkérdőjelezzük saját magunkba vetett hitünket, s egyre bizonytalanabbá válunk. Ha nem vagyunk elég erősek, veszteni fogunk... Vesztünk, mert lemondunk a változásról! Eldobjuk magunktól annak a lehetőségét, hogy jóból valami mégjobb legyen! Életünk ezen a ponton megreked, nem haladunk semerre. S ha jönne az áradat, mi makacsul odaragadnánk a meder fenekéhez, hogy még véletlenül se szakítson ki ebből a kellemes környezetből. Hosszú évek után, mikor a víz ereje már apró porszemmé változtatta kövünket, akkor jönnénk rá, mennyi mindent elszalasztottunk. S mindezt azért, mert féltünk szembenézni a világgal.

Szerencsére nem csak ez az egy út létezik, választhatjuk a változást is. Folyónk útja ekkor teljesen kiszámíthatatlanná válik, de a cél egyre jobban tisztul. Nem tudjuk mi vár ránk a következő pár méteren; talán egy újabb gát, melyet le kell rombolnunk, vagy egy gyors szakasz, mely pillanatok alatt eljutathat a következő állomásra... Az orrunk előtt ilyenkor nem lebeg más, mint az a cél, melyet a változással elérhetünk. Fogalmunk sincs arról, hogyan fogjuk elérni, mégis mindent megteszünk annak érdekében, hogy sikerüljön. Elhitetjük magunkkal, hogy bármire képesek vagyunk; s ekkor semmi sem tarthat vissza. Persze a bizonytalanság ilyenkor is megpróbál megkeseríteni, de már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy legyűrjük.

Ám arról sem szabad megfeledkeznünk, ha a mi kövecskénk útra kel, másokat is magával ránthat. Azzal, hogy változást idéztünk elő a saját kis életünkben, nagy hatással lehetünk a körülöttünk lévőkre is. Akarva-akaratlanul is bevonjuk őket mindebbe... A választás lehetősége azonban előttük is ott áll; dönthetnek úgy, hogy nem tartanak veled, s másmerre terelgetik a saját kövüket. De veled is tarthatnak, s támogathatnak az utadon.

Egyetlen dolog van, amit még meg kell tanulnunk. Életünk útját ésszel nem irányíthatjuk, csakis a szívünk vezethet el a helyes útra. Nem lesz egyszerű, s olyan pillanatokat is átélhetünk, melyeket legszívesebben elkerültünk volna. A végén viszont minden jóra fordul.

Ezért soha nem szabad félnünk a változástól! Hagynunk kell, hogy kövünk bejárja rögös útját, s változtasson! Hisz csak így találhatja meg azt a helyet, ahová igazán tartozik... 

Abban a pillanatban, amikor az asszony leszakította a gonosz és jó tudás virtuális fájáról a fájlt, az fájt. Nemcsak Ádámnak, mert neki belenyilallt a szívébe, amikor a műtárgy elszakadt a szárától, ami tartotta, kiszakította magát a mennyei mappából és a lomtárba zuhant. De a többi teremtménynek is kínos volt ez a tett, mert nagy fordulat következett be a látható szférában. A hit helyett a gnózist választotta az ember. Átprogramozta a lelkét. Isten-függés helyett ismeret-, és tudás-függővé vált. Akkor, abban a pillanatban, amikor: reccs! Megtörtént a bűn, belépett a lelkiismeret. A bűntudat. Onnantól kezdve egy ige (isteni beszéd) szúrta, vágta a lelket. Az ízek és a velők megoszlásáig elhatott. A húsba lett gravírozva. Bele lett kódolva a lélekbe, mint gurulás a hengerbe. Mint magba a termés. Mint génbe a szerzés. Mint bárányba ellés. A szellem arányérzéke lett a lelkiismeret.
A lelkiismeret sohasem vegetál, nagyon nehezen lehet elaltatni, kábultságban tartani. Örökké aktív, kezdeményező. Teljesen kikapcsolni csak súlyos idegrendszeri sérülések következményeként sikerül. A léleknél mélyebbre merül, a lelki rétegződések alá is képes bevilágítani, és mint élő, szerves szövétnek, vizsgálja a szív titkait. Márpedig képes ellenőrizni a benső minden egyes elemét, nem tesz kivételt az alkatrészek között. S az érzékeny, intim területek érdeklik a legjobban. Nem áll le soha. Képes fölfedezni a kártevő definíciókat még a legtitkosabb rejtekhelyeken is. Meglepi a test tulajdonosát rátermettségével, intuitív képességeivel. Folyamatosan futtatja a programját az illető szerveren, processzoron és a hús-vér vincseszter minden sejtjén. Elég kényelmetlen olykor a jelenléte, akárcsak a vírus-, vagy lemeztöredezettség-programoké, amelyek miatt a szerző nem tud hozzáférni az általa megtekinteni kívánt könyvtárakhoz, levelekhez. Tehát mind a szándékos, mind az esetleges, a véletlenül „rákattintott” képek előtte vannak, letagadhatatlanul. Az előzmények véleményezője ő. Az emlékek, a képzelt és gondolt ismeretek: nyitott könyv számára. Mind hatalma alatt vannak. Mi van még a mélységek mélyén, a legmélyebb gondolatoknál is mélyebben, ott, ahol az akarat és az érzelmek birodalmán túl csend honol. Ahova még az értelem se teheti be a lábát. Csak a sejtelem, a ráérzés, az ösztönös kitapintás. Ahol nem a következtetés logikáját találja meg a tudat, hanem a hetedik érzéket. Ahol a fogalmak helyett egy világos, konkrét tanács körvonalazódik, tulajdonképpen szavak nélkül és a figyelem, az észjárás szó nélkül követni kezdi ezt a halk irányadást, vezetést Ott található a lelkiismeret figyelmeztetése. Ebben az ihletett, készenléti állapotban. Nem fül kell hozzá, hanem jó hallás. Nem szemek, hanem látás, kijelentés, kinyilatkoztatás. A legbutább ember is birtokában van. A tanulatlan elme is rendelkezik vele. Ha tudná, milyen kincset hordoz, talán használná. Mintha akkor fedezné fel, fokozatosan, ahogy körülírja, mintha abban a pillanatban venné észre a szívét, a lelkét és a tudatát, amikor átvilágítja végre a lelkiismerete. Ha kihagyná ezt az expedíciót, le a lélekbe és onnan még mélyebbre, a legtitkosabb régiókba, barlangokba, szűk járatokba, bugyrokba és cellákba, járatokba és plazmákba, akkor szegényebb lenne egy felismeréssel. Ami előre viszi a szellemi állapotát a regenerálódásban és meggyorsítja a gondolkodását. A saját életét, a létezését fedezi fel, a testében bujkáló erőt. Már nem gonosz. Van önismerete végre, az önsajnálat elhalt benne. Az önámítást kirekesztette a lelkiismeret. Azaz megtalálta és jelzett. Ki akarja-e dobni a szemétbe a panaszt, a keserűséget, a bosszankodást? Mint fékező, lassító dobozokat, amelyeket kerülgetnie kell a lakásában, ahelyett, hogy egyenesen odafutna, ahol Isten látni akarja. Igen, a csomagoló anyagoknak és a nyűgöknek a lomtárban a helyük. A lelkiismeret csupa lelemény, ötlet és fürge észjárás. Ha el akarja juttatni az üzenetét a testhez, amelyben lakik, nem ismer pardont. Ethosz. Az ő benzinmotorja.
Persze mindebben nem kis szerep jut az intelligenciának, a műveltségnek. Minden individuum lelke más számrendszer. Nem ugyanazon a G-ponton lehet tökön szúrni. E szép képzavarral élve, más az érzékenység-foka és a bensőjének redőzete. Mindenkinek más-más szituáció kapcsolja be a lelkiismeretét. Van, aki el tudja hitetni magával, hogy nem vétkezik, amikor ezt vagy azt csinál. És hogy önámítás-e vagy nagy-nagy kegyelem és irgalmasság e ez az illető részéről, az konferencia téma lehet. A betegesen működő lelkiismeret kétféle. Vagy relativizál minden törvényt, eliminál, elmaszatol. Magyarán: öntörvényű. Vagy szüntelen retteg a lelkiismeretétől, mikor töri rá az ajtót és falja fel.
Ebben az azonnali, instant kontextusban, amiben jelenünk hömpölyög, nem kérdés ez a többség számára. Összefekszik mindenkivel, akivel épp jól esik. Elcsen dolgokat és a szeme se rebben. Káromkodik és hazudik s ha úgy kívánja az érdeke, gyilkol. Ez a posztmodern anti(k)-etika. A képmutatást viszont osztályon felüli minőségre fejleszti. Hogy a felszínen egyetlen ránc se látszódjon. Jómagam a tízparancsolatot mérőzsinórnak tekintem. Jézus Krisztus szigorításaival egyetértek. Ha már valaki úgy néz egy hölgyre, hogy a fejében kihámozza a gúnyájából, az nem kóser. Pláne, ha már van egy hűséges, jó felesége. Ugyanakkor épp a lelkiismeret Isten kegyelmének a bizonyítéka. Beépítette, hogy saját magunkat ítéljük meg. Akkor Neki nem kell beavatkoznia annyiszor és olyan keményen. A megbocsátás törvényét azonban ne felejtsük. Csak úgy tudunk normálisak maradni ebben a poszt-neandervölgyi miliőben, ha magunknak is meg tudunk bocsátani. Cselekedj úgy másokkal, ahogy szeretnék, hogy veled is cselekedjenek. A Biblia mondja.

A hűség hit – magunk alkotta hiedelmekben, istenekben, másokban, önmagunkban. Hit, amellyel kifejezzük valami számunkra való fontosságát. Hitet teszünk valami mellett.

A hűség fogalom. Mára fogalommá vált fogalom. Számon tartott tulajdonsága humán és kutya formájú szervezeteknek és szerveződéseknek. Macskáknál, papagájoknál kevésbé releváns. Mára adaptivitása csökkenni látszik, főként az alapvető emberi jósággal szemben szkeptikusabb körökben.

A hűség következetes viselkedés, kitartás elvek és vélekedések mentén. Önző világunkban hasznosságát vizsgálni legértelmesebb úgy, ha feltesszük a kérdést: vajon hasznos-e az önmagunkhoz való hűség. Ha figyelembe vesszük, hogy lélektudósok különböző párhuzamos, valamint sorosan kapcsolt éneket azonosítanak az ember személyiségfejlődése során, akkor a válasz nem egyértelmű. Nem vagyunk már azok, akik gyerekként voltunk, nem csak sejtjeink, de attitűdjeink is lecserélődnek. Ha lehetséges lenne a találkozás egy előző énünkkel, talán még meg is utálnánk korábbi magunkat. Szerencsére múltbéli énjeink és az ő elveik régen eltűntek jelenlegi egónk emlékvilágából. Nem szükséges kitartani hát mellettük. Az elvhűség jobbára rövidebb távon értelmezhető fogalom lett. Hosszabban élünk, rövidebb ideig emlékezünk: hosszú élet, rövid ész.

A hűség következetes gondolkodás választásainkról. Nagy a világban a zaj, döntéseinket gyakrabban heurisztikák, mint algoritmusok alapján hozzuk. Ha folyton változó énünket szeretnénk egységesnek, azaz „normálisnak” látni, agyunkban konszonanciát kell teremtenünk, így működik a gondolkodás. Szeretnünk kell döntéseinket. El kell hinnünk, hogy van bennük következetesség. Magunkat győzködjük választásaink helyességéről és arról, hogy van véleményünk, akkor is, ha nincs. A hűség ebben az esetben melléktermékként is felfogható, mellyel agyunk védi magát döntéseink folyamatos megkérdőjelezésétől.

A hűség érték. Paradoxon, hogy miközben minél kevésbé hasznos, annál nagyobbra becsült. Ezt az is mutatja, hogy közhelyszótárokban, toposz-gyűjteményekben oldalakat töltenek meg vele kapcsolatos örökbecsű mélyszántásokkal. Gyakori, hogy az emberek másoktól elvárják, mert biztonságot és kényelmet ad a másik hűségének tudata. Tehát alapvető szükséglethez kapcsolódik. Mindemellett számos olyan érték van a mai világban, ami igazán nem passzol a hűséggel: élménykeresés, jelenben élés, gyors alkalmazkodó-készség, individualizmus. Ezek mellett a hűség egyre inkább veszélyeztetett viselkedésforma.

A hűség a bizalomhoz kapcsolódik, társas termék. A hűség kiválóan színlelhető és ezt meg is tesszük. Másokkal való relációinkban lehetünk látszólag hűek, és csalhatunk a gondolatainkban. Ugyanakkor jellemző, hogy sokszor a magunk hűtlenségét nem érezzük olyan szarvashibának, mint másokét. A hűség féltékenységet indukál, melyet primitív és éretlen viselkedésként tartanak számon, és bizonytalansággal magyaráznak. Prűdebb társadalmakban fontos érték hűségesnek látszani, ezért inkább válnak és házasodnak ötévente, mintsem megcsalják a másikat. Napjainkban az életre szóló házastársi hűség ritka. Ma már a dolgokat nem javítjuk, hanem kidobjuk.

A hűség, mint kitartás mindenek felett, legtisztábban a kutyában, mint társban van meg. Jelleméből kiirthatatlan, a faj fő tulajdonsága. Nála a hűség igencsak hasznos, elérte vele, hogy mai, háziasított formájában a legnépesebb fajok közé tartozzon bolygónkon. A kutya biztos pont. Mindig megnyalja a kezet. Ha jól bánnak vele, hálája jeléül olyanná válik, mint a gazdája. Ha meghal a gazdája, előfordul, hogy vele hal. De végül ő követi el szándékán kívül a legnyilvánvalóbb hűtlenséget azzal, hogy általában előbb távozik a világból, mint embere. És az örök vadászmezők mellett bevonul a legszebb emlékek közé is. Az ember néha kineveti: a meghunyászkodó, emberi szolgalelkűséget kutyahűségnek nevezi.

Összefoglalóan: a hűség ellentéte a hűtlenség, negatívja a féltékenység, ellenlábasa a carpe diem, gyilkosa a feledés.

Az intelligencia röviden: az egyén kapcsolati mutatója annak környezetével.

Ennek megfelelően nem csak emberre jellemző mutató. Tény, hogy a következő környezeti összetevőknél vizsgálható: természet, társadalom és technika. A környezeti összetevők az egyes személyek esetében eltér, mely a mérést nem befolyásolja, de a validitás szempontjából ajánlott viszonyszámokat alkalmazni. Így térben (pl. különböző földrészek, országok) és időben (történelmi korok) is alkalmazható a mérés. Mivel a mérés jelen esetben az egyén kapcsolati mutatójának összehasonlítása az egységgel, az egység meghatározása az idealizált állapot. Ennek megfelelően az intelligencia maximuma egy idealizált állapot, hasonlóan a hatékonysághoz.

A következőkben megvizsgáljuk az egyes környezeti összetevők esetében történő vizsgálatok tárgyát. Javasolt egy néhány száz szempontból álló mérési ív sztenderdizálása.

Természet

Az állatokkal és növényekkel való kapcsolat idealizált állapota az „élni és élni hagyni”, valamint a „segíts, de legalább ne árts” elve. Ennek megfelelően lehet intelligens olyan személy is, akinek se háziállata, se szobanövénye. Unintelligensek a felelőtlen állattartók (pl. a kutyát láncon tartók), de azok is akik aktív vagy passzív módon hagyják a természet lokális egyensúlyának megbomlását (pl. kártevők elszaporodása).
Fontos mutató az egyén hulladékkezelési szokásainak együttese (pl. szelektív gyűjtés, szemetelés). Ezen felül szintén fontos a fogyasztói magatartás, melyre társadalmunk a környezettudatos vásárlás szóösszetételt is használja.

Társadalom

Itt külön vizsgálandó a család, a szűkebb társadalmi környezet (pl. munkahely, iskola) és az ország, nemzet, valamint a globális társadalom. Mérési szempontból a minden egyén számára elfogadott szerepek dominálnak (pl. apaszerep), hasonlóan a matematikai alapfogalmakhoz vagy axiómákhoz. A családtagokkal való kapcsolat mellett vizsgálandó pl. a munkahelyi ambicionizmus vagy az adózási hajlandóság. Idealizált állapot az egyén és az egyén környezetének érdekharmonizált kapcsolatrendszere. A mérhető mutatók nem lehetnek egymásnak ellentmondóak.

Technika

Ide tartozik az egyes anyagok felhasználása (ld. fogyasztás), az energiafelhasználás módja (pl. pazarlás), az információtechnológia alkalmazása, a rendszerszemlélet stb. Fontos elkülöníteni az egyén kapcsolatát az őt (a mindennapjaiban) körülvevő technikai környezetet, valamint azt, hogyan alkalmazkodik a technikai újdonságokkal. Előbbi esetben vizsgálandó pl. a rendelkezésre álló eszközök rendeltetésszerű használata (pl. a porszívót nem a csövénél fogva húzzuk).

Mérés és tévhitek

Definíciónk értelmében kialakított mérési rendszerrel nem csak az egyes személyek összehasonlítása válik lehetővé, hanem pl. az egyes országok, illetve az egyes történelmi korokban élők is összehasonlíthatók. Mivel a környezeti összetevők mindig különböznek, a mérésnél a korábban említett, alapfogalmakként rögzített idealizált állapot, valamint viszonyszámok bevezetése javasolt. Így egy egyén intelligenciamutatója a több száz összetevő összegzésének eredménye, melynek maximuma 100%.
Tévhit, hogy az IQ néven elterjedt hányadosnak és az intelligenciának köze volna egymáshoz. Definíciónk szerint pl. unintelligens személy az, aki elhanyagolja gyermekét, túlzóan karrierista módon viselkedik munkahelyén stb., hiába rendelkezik magas IQ-val. Hasonlóan, az iskolai végzettség és az intelligencia közt sincs közvetlen összefüggés.
Fontos, hogy (pl. neveléssel) a fenti módon értelmezett intelligencia mérőszáma növelhető.

Idegi rendellenesség, mely eleinte szociális beilleszkedési zavarokhoz, majd elszigetelődéshez, végül pedig halálhoz vezet. Kevésbé súlyos variánsa a szakbarbárság, mely esetében csak bizonyos témáknál jelentkeznek a tünetek.
Könyvek, ismeretterjesztő műsorok, kerekasztal-beszélgetések, sajtótermékek, - utóbbiak szerencsére egyre kevésbé – terjesztik a kórt. Bármely életkorban jelentkezhet, mindkét nemnél azonos az előfordulási arány. A műveltség alkalmatlanná teszi a műveltséghordozót, hogy megfeleljen a huszonegyedik század kihívásainak. Olvasottsága és egyéb úton szerzett ismeretei csak hátráltatják: logikával, és a témába vágó idézetekkel válaszol, amikor feltétel nélküli beleegyezést kellene mutatnia, megpróbálja több oldalról megközelíteni a kérdést, miközben nyilvánvaló, hogy az adott környezetben csak az egyik narratívát hajlandóak elfogadni, illetve makacsul hisz egy ismeretei által igazolható objektíven létező valóságban, és az ebben a valóságban létező tényekben, amelyek világképe alapjait jelentik. Téveszméje állandó, és kezelhetetlen konfliktusok forrása: a legjobb, hogy ha egészsége érdekében ráhagyjuk a dolgot.
Komoly probléma, hogy mivel a betegek jelentős részének nincs betegségtudata csoportokba verődnek, és olvasmánylistákkal, valamint egyéb, a betegséget súlyosbító faktorokkal látják el egymást. Ilyen környezetben a beteg valóságérzékelése eltorzul, ami csak fokozza a normális társadalomtól való elszakadását, így pedig ördögi körbe kerül, amelyből önerőből képtelen szabadulni. Aki elkapja a műveltséget, az előtt ritkán nyílnak meg a legmagasabb posztok, ugyanis a művelt ember alapvetően alkalmatlan arra, hogy fontos szakpolitikai kérdéseknél, amelyek esetében csak hogy valaki műkedvelőként hozzászólhasson a témához, több tucatnyi könyvet kell elolvasni, hét-tizenegy szó közötti mondatokba sűrített jelszavakat gyártson.
Hasonlóképpen, lelki alkata miatt méla undor fogja el az egészséges, műveletlen tömeg által igényelt leegyszerűsítések, jelszavak, skandálható mondatok, és a közösségi érzés mindenek elé helyezett kifejezése láttán, vagy hallatán. Végső stádiumban a műveltséghordozó tényeket, adatokat, illetve politikai, gazdasági, biológia, fizikai, kémiai, vagy matematikai axiómákat próbál szembeállítani érzelmi alapú féligazságokkal, dezinformációkkal, vagy városi legendákkal szemben, aztán Márai 1954 és 56 között keletkezett naplóbejegyzéseit kezdi el olvasni, hangos sóhajtások közepette.
Nagyon ritkán a művelt ember tudatos, agresszív, és erőszakos terápiával képes a társadalomba való visszailleszkedésre, azonban, mindig fennáll a veszélye, hogy visszaesik. Az első lépés a kontrollteszt, annak megállapítására, hogy a műveltség kimutatható e a alanyban. Amennyiben a kettővel ezelőtti mondatban feltűnt önnek, hogy az agresszív és az erőszakos szavak egymás szinonimái, hetvenöt százaléknál nagyobb esély van rá, hogy ön fertőzött, így sürgősen kezdje meg a kúrát, biztos ami biztos alapon. Szakemberek fél éven át heti nyolc-tíz órányi, időjárásról, tévéműsorokról, teljesen nyilvánvaló eseményekről, valamint – szigorúan latin kifejezések, és a pontos kórisme ismerete , valamint a kezeléséhez szükséges gyógyszerek nevének helyes kiejtése nélkül - betegségekről való beszélgetést javasolnak, lehetőleg egy, a világ dolgaira a lehető legkisebb mértékben sem nyitott személlyel. Kontrolltémaként elfogadhatóak az áremelések, a magyar foci, az ezoterika, illetve olyan ismeretterületek, amikről mindkét félnek homályos fogalmai vannak csupán.