Kimondhatatlan. Karjaim között tartom Őt. Őt, aki eddig bennem élt, és most- ezen az esős szerda délutánon- kezdi meg önálló vándorlását a földgolyón. Ha ránézek elfog egy különös érzés…talán hasonlíthat arra az eksztatikus érzésre, amikor a zeneszerző odatűzi a végső kottajelet élete főműve végére…de nem…az én érzésem százszor, ezerszer szentebb és magasztosabb, mint a zeneszerzőé, hiszen ANYA LETTEM! Kilenc hónapja várok erre a varázslatos pillanatra, de azt hiszem, még így is felkészületlenül ért. Nem tudom, hogyan kell tartani, szoptatni, pelenkázni, miképpen írják a szakkönyvek, de mindez nem számít…félek egy kicsit, de bízom benne, hogy Ő mutatja majd meg, hogyan is kell anyának lennem.
Minden idegszálammal, minden szívdobbanásommal ANYA vagyok már. Hosszú, fáradtságtól elcsigázott, átvirrasztott éjszakák során át fantáziáltam valami bíztató képet, ami erőt ad, hogy napról napra mosolyogva hajtsam a mókuskereket. Majd, ha már óvodás lesz…és elballag (az óvodából!? Irgalom atyja, merre forog ez a világ!? ), majd ha leírja az első betűt, majd büszke anyaként az első szülői értekezleten, majd ha leérettségizett…majd. Ugyanakkor valahol legbelül tudom, hogy amikor eljön az a bizonyos majd, akkor azt fogom kívánni, bárcsak visszarepülhetnénk az időben az ’itt és most’-hoz. Főleg akkor, amikor kutyaszaros cipővel sétál végig az új szőnyegen, vagy amikor már szétrobban a fejem a zárt szobájából átdübörgő zenétől, na meg amikor először rajtakapom cigarettával a zsebében… Milyen különös az ember…
Nos, Kedves Olvasó, vajon kitalálod mi volt az első szava? Igazi egyéniség, modern gondolkodó lesz belőle annyi szent, hiszen elvetette a gyermekek hagyományos ’elsőszavait’, és bátor úttörőként az ’ananász’ kimondásával próbálkozott (legalábbis az AAÁ betűsort így értelmeztük, de ennyi anyai elfogultságot engedjen meg a Kedves Olvasó…) A párom pedig csak ennyit fűzött hozzá: „Látod!? Már beszél! Még egy lépés, és tanár lesz belőle!”
Már szépen kalligrafálja a betűket…esténként a mesekönyveiből olvas is: itt egy fenyőfa bólogat, amott egy nyuszi ugrándozik…aztán nagyokat ásít, de elalvás előtt azért még elénekeljük amint a kiskacsa fürdik (a Fekete tóban, ami valójában tenger, de ezt neki még korai lenne elmagyarázni).
A Kincsem szerelmes. Amikor éppen itthon van, akkor is a telefonját nyomogatja, vagy éppen merengőn les ki az ablakon. A múltkor kint felejtette a telefonját egy percre, én pedig belepillantottam. Csak a bejövő üzentekig jutottam, de többet nem is akartam tudni. 57 üzenete volt; 52 Kingától és 5 anyutól.
Leérettségizett, méghozzá kiválóan! Tiszta anyja! Jutalomból befizettük egy autós tanfolyamra…az ugyanis a vágya, hogy legyen végre jogosítványa. Már előre féltem Őt… hiszen annyi felelőtlen autós van az utakon!
A páromnak igaza lett. Itt ülök a kétszáz fős előadóban és várok. Ma tartja az első előadását az egyetemen. Nem vagyok biztos benne, melyikünk az izgatottabb…15:05- késik. Stílszerűen megvárakoztatja a hallgatókat – megteheti, hiszen most ő áll a katedrán…de a szívem majd’ kiugrik a helyéről. 15:08 – nyílik az ajtó, Ő az. Elegáns, magabiztos, és kimért. Köszönti a hallgatókat, nagy levegőt vesz, és elkezdi az előadást. Nyugodtnak tűnik, de én tudom, hogy izgul és nagy gondossággal formáz minden egyes mondatot. A balkáni államok európai szerepvállalásáról beszél, és a Fekete tengerről, annak kiemelt gazdasági jelentőségéről…nekem pedig elúszik a szemeim előtt egy kiskacsa, és elmorzsolok egy könnycseppet…
