A Morál (fn, tul, met) egy igen különös, mondhatni szeszélyes, hol déli-délnyugati, hol észak-észak-nyugati , ritkábban kelet-keleti szél, a meteorológusoknak többnyire lövésük sincs, éppen honnan fog fújni. Biztos csak az, hogy valamelyik változata egész évben fúj Magyarország egész területén, sőt bátran mondhatjuk, az egész Kárpát-medencében, hogy aztán tovább terjedjen más, környező országokra, így például Franciaországra [Morale], az Azori szigetekre [Moral], sőt, gyakran Japán partjainál is észlelik [Moraleszan], újabb tudományos bizonyítékot szolgáltatva közös gyökereinkre (n. b.: azon kiválasztottnak, akinek piros folt van a hátsó felén, különösen érzékenyen reagál a Morálra, olyankor erős főfájás kínozza, és általában véve is hetekig használhatatlan, ám mivel egész évben fúj, lásd, mint fent).

A szó manysi eredetű: murl, ami annyit tesz: életfogytiglan (köznyelvibben: a faszkivan vele). A manysi nyelv irígylésreméltóan kompakt, innen csodálatos epigrammaköltészete.

A Morálnak kétféle változata van, iránytól függetlenül: kis Morál és nagy Morál (az Akadémia legújabb dictuma szerint, egybe kell írni, így: Kismorál, Nagymorál – kérem, ne gyerekeskedjenek, mindenkit szétültetek!). Évszázados hazai megfigyelések szerint, a Nagymorál sokkal ritkábban fúj, mint a Kismorál - hogy miért, arról csupán halvány sejtéseink vannak, de azok viszont biztosak. Valamiképp összefüggésben látszik lenni a lónak négy lába van, mégis megbotlik közmondással, megfejtők között Larousse Nagyenciklopédiákat sorsolunk ki (tehertaxit saját kontóra).
Előszeretettel neveznek el róla vonatokat (lásd még: Mistral), köznapi példamondat: „Vazze [francia: fidonc!], már megint lekéstük a Morált!” Szépirodalmi példamondat: „Mi mindig mindenről elkésünk.”

A Kismorál (hogy a gyakoribbal kezdjük) egy tikkasztó, fullasztó, poros, déli-délnyugati (illetve lásd mint fent) szél, amely a Sirokkóhoz és a Hamszinhoz hasonlóan a depressziót megelőzően jelentkezik, majd magas nyomással terjed észak-észak-kelet felé. A Skandináv félszigeten leginkább a téli hónapokban jelentkezik, vagyis gyakorlatilag egész évben (lásd még a viking közmondást: „Minden rossz délről jön, pedig már itt is elég szar”, illetve a „Magyarország Finnország Szicíliája” fordulatot). A Kárpát-medencében elterjedt hiedelem, illetve, egyesek szerint tudományos állagú tény, hogy a Kismorált Izraelből fújják, noch dazu, a költővel szólván, nem is a természet műhelyéből való, hanem egyenesen szélgépekkel generálják (lásd még a: „Hej, zsidótul fúj a szél” kezdetű ősi arab panaszdalt). 
A Kismorálnak a téli hónapokban hideg változata is van, ennek hatása a szervezetre talán még drasztikusabb, mint a nyári változata (lásd a: „Hidegen fújnak a szelek/azok nem jót jelentenek” kezdetű népdalunkat, mely valójában a Kismorálról szól, csak nem jött ki volna prozódiailag.) A Kismorál ilyenkor csontig hatoló, különösen, ha a Belügyminisztérium kifejezett utasítása ellenére elhagytuk autónkat, s dacolva az odakünn tomboló Kismorállal, s nem kevésbé a belügyi paranccsal miszerint üljünk át a szomszéd autójába, megkísérelünk lestoppolni egy arra járó traktort és vagy miniszterelnököt (lásd még: Nagymorál). Az orkánerejű Kismorál ilyenkor soha nem látott sebességgel zúg végig az országon (innen az egyes vidékeken használt zúgolódás kifejezés, példamondat: „Nézzed má’ Jóska, megin’ zúgolódás van, jó lesz beterelni az állatokat.”)
A Nagymorál a Golf-áramlat legújabb irányváltása miatt (Brüsszel tehetetlen), hazánkban manapság ritkásan fúj, éppen ezért, előfordulásakor igen nagy becsben tartják. Üde, langymeleg, balzsamos, tavaszias jellegű szél (noha olykor a téli hónapokban is előfordul), mely kifejezetten frissítőleg hat a szervezetre, az embereket jókedvre deríti s pozitív energiával tölti fel, a betegeket meggyógyítja, a kövéreket lefogyasztja, s az alacsony légnyomást (depressziót) messzire, egészen Záhonyig kergeti. S noha évszázadokig úgy tartották, hogy a Nagymorál nálunk leginkább nagy történelmi pillanatokban, illetve ünnepnapokon fúj, az újabb megfigyelések azt mutatják, hogy pont fordítva van: a nagy történelmi pillanatok akkor következnek be, amikor fúj a Nagymorál, illetve azért van ünnep, mert fúj. (Mecsoda kölönbség, mondaná Micike nagyanyám, ám ez szócikkünk szempontjából lényegtelen.) Hazánkban utoljára 1989 táján érződött a Nagymorál hatása, ami viszont hosszú hónapokig is eltartott. Azóta egyre ritkábban fúj, sőt egyes vélekedések szerint, az izraeliek lelőtték rakettával. Vagy az amerikaiak. Vagy ha nem, akkor az atom miatt van. Hogy szakadna meg.

A Litera szerkesztősége a kultúrában régóta forgó szavakat vetett elém, válasszak egyet, s definiáljam újra, mert már megint baj van, már megint kifordították őket „eredeti jelentés”-ükből. Azt is közlik velem előzékenyen, hogy ezt a szótárszerű újrarögzítési akciót az az újabb jelentésszegényítés és -csonkítás teszi időszerűvé, melyet a társadalom és főként a politika művelt e szavakkal. A feladat a kedvemre való, sőt: teccik. (Az javítson ki, akinek soha nem tűrődött ki az inge a gatyájából!) Teccik, mert már maga a „definíció” szó az ellenkezőjét jelenti „eredetileg”, mint ahogyan újabban használjuk, nem a „meghatározása”, hanem épp fordítva: a véges, befejezett, határolt tartalmaktól való megfosztása valaminek. Esetünkben tehát a leginkább: parttalan hűség. (Mert magam sem tudom, miért, de ezt a szót választottam.) Meghatározási kísérletünk így, mivel beszédes lényekként régóta megfoszttattunk a némaság kegyelmétől, és a nyelv locsogó vízébe vettettünk, eleve kudarcra van ítélve. Megmondani, mit jelent egy szó, nagyjából annyi, mint létrát támasztani a tengerre, s fölmászni rajta a hullám tetejére. Nem lehetetlen foglalatosság, de egyszerre fullasztó és felszínes. Csak azért próbálkozunk vele mégis, mert más szavaink is vannak, - ez az összekapaszkodott uszadék a nyelv –, fölmerültek valahonnan a többi mellé, fölmerültek, ez jó, íme így szabadulunk a súlytól a nyelv által mi magyarok, így lett a klasszikus latin ’gravis’-ból (súlyos, nehéz, nehezen emészthető, stb.) Nyugaton a fizikát félelmes útjára elindító ’gravitáció’, a nehézkedés törvénye, a középkori és újkori magyar latinban pedig ’gravamen’, azaz sérelem, a létezés sérelme, mondhatjuk. Szóval (!), hűség. Hűség a néphez, hűség a Párthoz! Hűség a Hazához. Hűség és Becsület! Házastársi hűség, bajtársi hűség. Györkössy Alajos Latin-magyar szótárában: fidēs, eī, f. (hit, bizalom, hitel, szavahihetőség, hitelesség, hűség stb.) Hűség egykori önmagunkhoz. Hűségmozgalom – ti. a hazai németség azon részében, amelyik a náci vonzásnak ellenállva asszimiláns magyarsága mellett tett hitet a második világháború alatt. Ettől persze ugyanúgy kitelepítették őket. Hűségeskü, hűségnyilatkozat, hűségjutalom. Korhűség, történelmi hűség, adathűség. Női hűség, férfihűség. Klubhűség, élethűség, kutyahűség. A 19. századig ’hívség’ is, ami meg a ’hit’-tel közös szótő, komoly kanyarokkal vezet tehát ugyanide vissza. Mindenesetre: ’Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar;’. Hűség a törzshelyünkhöz, még ha árat emelnek is. Atlanti hűség, baráti hűség, gyermeki hűség. Szöveghűség, dallamhűség. Hűség a koalíciós partnerhez, hűség az első munkahelyhez. Biztosan kifelejtettem ezt-azt, de nagyjából ennyi. Ilyesmik. Ezt a menzakatyvaszt, ha megengedik, nem keverem tovább. De ha ezt nem, akkor mégis mit, marad-e egyáltalán valami, vagy csak a szokásos, ám sosem veszélytelen álldogálás a pultnál? Vagy épp ennyi, ez volna a hűség? A hűs hallgatás? Áldozat a dús Budapestnek kövein? Színekről kéne beszélnem, a másnapos tekintet színéről a felhős délelőttben, az utcakő trópusi párolgásáról eső után, a bogársárgából mustbordóvá ülepedő alkonyi fénymenetekről, a reménytelenhez való ragaszkodásról és azokról az átható, messziről érkező sugarakról, amelyek beszélni még nem tudó gyerekek szeméből érkeznek felénk. Amúgy meg, Mándy: „Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.”

A makacs tévedést, mely szerint a szépség nem más, mint az igazság fölfénylése, az erre szerződtetett szakemberek végül aztán Isten földi maradványaival együtt eltakarították. Így mára az ízlés egyetlen valódi kérdése, tudniillik, hogy egy konkrét halandóé jó-e avagy rossz, örökre értelmét vesztette. Az "jó" ízlés mibenléte, értelemszerűen a "rossz"-éval együtt, úgynevezett véleményformálók sérülékeny konszenzusává züllött, tehát megállapíthatatlan. (A belvederei Apollón etc., bár a magam részéről - amúgy: kit érdeklem? - sokkal jobban szeretek Coco Chanel esetére hivatkozni, aki, "mint tudjuk", azért "sült le" (brrr!), mert elaludt a napon, ám e véletlen miatt ma dollármilliárdokat költenek barnulásra világszerte, pluszba rá még a kétséges kimenetelű bőrrákellenes küzdelem számottevő büdzséje.) Ha mostmár ennek a gigantikus vállalkozásnak, az Újraértelmező Szótárnak a bohókás peremfeltételei között hajkurásszuk a megoldást, a legjobb, amit tehetünk, ha egy szúrásban visszamegyünk az "első félidőbe" (Kundera), amikor a ráció hübrisze még nem hozta kínos helyzetbe az enciklopédistákat. Kevesen tudják, hogy élete vége felé, a II. Frigyestől kapott birtokon Walther von der Vogelweide, belefáradva nyálas zengeményeibe, nemcsak a Owê war sint verswundenen molyolgatott, hanem igen figyelemre méltó éber rémlátomások is gyötörték, amelyeket egy maga által kifejlesztett rejtjeles gyorsírással, angolul jegyzett le, méghozzá emberi vérből és koromból készített tintával, amelyben a tudósok, fogódzkodj meg, a hermelin (ún. hölgymenyét, Mustela erminea) DNS-ét is kimutatták. A feljegyzéseket, melyek olyan kiszámíthatatlanul és költőien váltogatják tárgyukat, mint a Korán szúrái, a hermetikus szakirodalom csak Daymare Papers néven emlegeti. A minden jel szerint 1227-ben keletkezett, több helyen Five Arrows Hit the Bull's Eye címmel is idézett bevezetőjében Vogelweide kifejti, hogy látomásainak munyamparája (?, föltehetően szövegromlás), egy közönséges, bőrkötényes mészáros volt, aki azonban irdatlan üstökén két gyöngéd szarvacskát viselt. Vogelweide leírásában a mészáros bivalyfeje kísértetesen hasonlít Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni híres, a római San Pietro in Vincoliban megtekinthető - föltehetően fordítási hibából keletkezett - Mózesére, ami azért fölöttébb különös, mert amint az köztudott, a reneszánsz mester majd csak cirka kétszázötven évvel később látja meg a napvilágot.

1228 őszén, amikor a költő birtokán éppen a lehullott, átható illatot lehelő almák összeszedésével foglalatoskodott, a mészáros újra megjelent, és rövid beszédet tartott az ízlés mibenlétéről. Eszerint az ízlésnek semmi köze a csillagos éghez fölötöttünk, sem az erkölcsi törvényhez bennünk, nem, az ízlés nem az ítélőerő szükséges, ám nem elégséges feltétele, hanem egyszerű szolgadémon, amely állat- vagy ember formájában, ám alaphelyzetben láthatatlanul vezérli lépteinket. Afféle pedagógus-rabszolga, viccelt otrombán a borszagú mészáros. Csak kevesek számára adatik meg, hogy színről-színre láthassák. Van, aki dédelgeti, mint egy ölebet, másokat ide-oda rángat, mint veszett szelindek a csenevész gazdáját, vagy zord páncélosként kísér, csörömpölve. Az enyém milyen, kérdezte feljegyzéseinek tanúsága szerint félve és reménykedve Walther von der Vogelweide. Borzalmas, válaszolta a mészáros, jottányit sem engedve a munkaköréből. Bővebben? Egy tasmán ördög, de a farkára rózsaszín selyemszalagot kötöttek. Milyen az a tasmán ördög? Egyáltalán, hol van Tasmánia? - kérdezte Vogelweide. Több nap, mint kolbász, válaszolta a mészáros, amúgy még nincsen fölfedezve. És hogyan pillanthatnám meg az ízlésemet? A mészárost fölbosszantotta a Minnesänger hagyományosan nehéznek mondható felfogása. Ezért Walther von der Vogelweide sosem tudta meg, hogy az ízlésdémon színről-színre csak Luca napjának éjszakáján (december 13.) látható meg, de csakis a telihold fényében. Végezetül egy érdekesség: a démon sebezhetetlen, csak egy másik démon ölheti meg. Ezért, ha pártfogoltja távozik az élők sorából, új gazdát választ magának. (E sorok szerény jegyzőjének ízlése például, aki a "brrr!"-t e cikkely negyedik mondatába kényszerítette, a fenti okból már Jean-Baptiste-Siméon Chardin Le singe peintre c. képén, mintegy munka közben megcsodálható. Lásd a mellékelt ábrát.) Ilyenkor, ha a választottnak korábban is volt már ízlése, a két démon párbajban dönti el, melyikük jut az ebek harmincadjára.

Hölderlin a Patmosz című versének korai változatában azt írja: „Unendlich hin zerstreut das Lebendige Gott" [Végtelenül szórja szét az élőt az Isten]. A későbbi változat így hangzik: „Unendlich hin zerstört das lebendige Gott" [Végtelenül pusztítja az élőt az Isten]. Mivel két-három betű átírásával ennél drámaibb „hangsúlyváltást" aligha eszközöltek a világirodalomban, felmerül a kérdés, mi játszódott le a két változat létrejötte között.

A következő történt.

Hölderlin egyik éjjel megírta az első változatot, majd nyugtalan álomba merült. Amikor felébredt, egyedül érezte magát. Kilépett a szobájából, lement a lépcsőn, kiment az utcára, de sehol sem talált senkit. A város idegennek tűnt. Nem emlékezett rá, hogy itt hajtotta volna álomra a fejét.

Ekkor megjelent mellette egy angyal. Három méter magas lehetett, rovarfejéből kidülledt két hatalmas rovarszeme. Bíbor talárt viselt, és barátságosnak tűnt. Hölderlint nem lepte meg az eljövetele, és engedte, hogy vezesse őt.

Végigmentek az utcán, és az épületek lassan elmaradoztak mögöttük. Nem láttak többé fákat, bokrokat: a kedves kis viskókat betonteknők váltották fel. Elhagyták a várost, és hatalmas, szürke pusztaságba értek. Mintha véget ért volna a tavasz, és egy ismeretlen évszakba léptek be. A hűvös és csípős levegő fejfájást hozott. A beton repedéseiből szállingózó füst bántotta a szemét. A láthatáron, mint megannyi, elszabadult léggömb, bioluminiszcens medúzák puhán ringatozó foltjai lebegtek. Ha rájuk vetült egy-egy kósza napsugár, nyomban felforrósodtak, és sercegő hangot adtak ki, mint a serpenyőbe ütött tojás.

A bombatölcséreket kerülgetve elértek az út végéhez. Előttük végtelen mélységekbe nyíló szakadék tátongott.

– Nézd! – mondta az angyal, és kitárta csáprágóit.

Hölderlin megkapaszkodott az angyal baljában, és letekintett a szakadékba.

Amerre a szem ellátott, kanyargó utak tagolták a sziklafalat. Végtelenbe nyújtózó, keskeny ösvények, amelyeken elgyötört ábrázatú gyermekalakok végezték a kőfejtést. Önmaguknál jóval nagyobb csilléket toltak előre küszködve, miközben őreik savköpővel a kezükben rikoltoztak velük, és olykor le is lökték a végelgyengüléstől összerogyó páriákat a szirtek pereméről. Hölderlin látta, ahogyan a pehelyként aláhulló testek semmivé foszlanak a feketeség mélyén dolgozó kohók tüzében.

– Bányászat... Hiszen minden geológia metafizika... – dünnyögte révülten.

– Nem bányásznak ezek semmit, Friedrich – felelte az angyalrovar. – Tudod, van egy régi történet Isten teremtményeiről. A mese szerint minden teremtmény csak egyetlen pillanatig él, hogy az Úr nevét zengje, majd rögtön meg is semmisül, hogy helyét újonnan megteremtett társa vegye át, akire persze hasonló sors vár.

– És ezt miért mondod el nekem?

– Nem is tudom... – Az angyal mintha megvonta volna a vállát: a lapockái helyén elterülő két kitinlemez kellemetlenül csikorgott egymáson. – Valahogy mindig ez jut eszembe, ha lejövök ide.

– Miért, hol vagyunk?

Hátráltak egy lépést, és elfordultak a szakadéktól. Visszapillantottak oda, ahonnan jöttek, de nem látszott a város.

– Azok a gyerekek... Mit vétettek?

Az angyal odalépett a költőhöz és átkarolta. Hölderlin nem húzódott el, noha a másik szaga olyan volt, mint az akkumulátorsav.

– Nem számít, mit vétettek – mondta. – Nem is vétettek semmit, hisz gyerekek még.

– De akkor mégis, miért? Ez a jövő? Mondd meg, a jövőben járunk? Miért kell így lennie?

A rovar felsóhajtott. A hangja olyan volt, mint az olaj sercegése a tűzön.

– A történelem Isten paroxizmusa. Amit a szakadékban láttál, Isten lelkiismerete. Ennyi maradt a kegyelemből.

Ezzel még egyszer széttárta karját, és oly sebesen remegtette hártyás szárnyait, hogy elemelkedett a talajtól. Tekintetét nem vette le a költőről – egyébként sem tudta volna, hiszen a szemeinek köszönhetően majdnem tökéletes periférikus látása volt –, és egyre csak távolodott és távolodott... Mígnem eltűnt a füstfelhőkben.

Hölderlin otthon tért magához. Reggel volt, a nap besütött az ablakon. Az asztalon egy kancsó víz, papír és toll várta. Felkelt, odacsoszogott, megmasszírozta csúzos kezét, és írni kezdett.

1. Szükség. Alapvetés. Nélkülözhetetlenség.

2. Kiváltság. Miénk. A tiétek már nem. Mert nem adjuk. Mert nem adhatjuk. Velünk született. Mert vagyunk, akik és amilyenek. Veletek nem született. Megkapni nem tudjátok, mert ez nem olyan. Mert mit gondoltok?! Pogácsa ez? Vagy almabor? Kéred, aztán megkapod? Vagy van, vagy nincs. Egyszerűen nem érünk rá, ez itt a lényeg. Mert éppen azért, mert van, el vagyunk foglalva. Jobb dolgunk is akad annál, mint hogy ide-oda adogassuk. Teljesen másodlagos kérdés, hogy lehetséges-e. Mondjuk fizikailag. Mert elméletileg értelmetlen feltevés. Mert nincs rá idő, nem érdemes. És hát persze nem is jár. Miért nem született veletek? Nekünk is így van, nektek is így lehetne. Nem tiltottuk meg. Meg volt a lehetőségetek, most már hagyjatok békén Minket. Annyi minden van még. Sorolhatnám. Ez is az intelligenciával jár. És ez bizony felelősség. A megmondás felelőssége. Azoknak kell megmondani, akik nem tudják maguktól. Nektek. Sokan vagytok. És sokfélék. Az egyik legnagyobb csoport az akarók. Sajnos. Veletek a legnehezebb. Mert akarjátok. Azt, ami nincs. Amivel nem születtetek. Nem figyeltek ránk, amikor megmondunk, vagy ha figyeltek is, hinni nem hisztek. Makacs, értetlen banda. Aztán a bizonytalanok. Rajtatok meg kiigazodni nehéz. Egyszer ilyenek vagytok. Másszor olyanok. Mert, hogy a szél egyszer innen fúj, másszor meg onnan. Ez egy átmeneti állapot, amiben még sokan leledzenek. Az első lépés, hogy az akarók közül sokan ide kerüljetek. Stratégiánk első, alapvető célja. Mert csak innen lehet haladni tovább. A két, nekünk tetsző csoportba. Amik szerencsére már szép számmal képviselődnek. Ez a két csoport pedig a beletörődők és a hívők. Köszöntünk titeket. A tudományos kutatások – ez is az intelligenciával jár –, és ezáltal a kutatók, még nem döntötték el, hogy mely stádium a legkedvezőbb számunkra. Érvek, ahogy az már lenni szokott, akadnak pro és kontra egyaránt. Mert hiszen a hívők még hasznosak is lehetnek. Terjeszthetitek hiteteket a többiek körében. Hiteteket, melynek lényege, hogy hisztek nekünk. Hogy kiváltság. Hogy a Miénk. Hogy a tiétek már nem. Sok kísérlet bizonyítja, hogy ez hatásos stratégia. Ugyanakkor sok igazság van azokban a szavakban is, amit azok az intelligens emberek mondanak, akik a beletörődők csoportját növelnék. Ők ezt gondolják egyedül lehetséges, jó megoldásnak. Mert bár a hívők hasznosak lehetnek, potenciálisan veszély is van bennük. Mivel egy összetettebb viselkedést várunk tőlük. A beletörődök tulajdonképpen eltűnnek a színről. Vannak, de mégsem. Nem kell velük foglalkozni. Bár a vita még nem dőlt el, hiszen a komoly tudományos bizonyításhoz évek kellenek, mégis utóbbi tűnik kellemesebb, ezáltal megfelelőbb megoldásnak. Szóval intelligensebbnek. Fogadjátok hát el! Törődjetek hát bele! Tulajdonképpen nincs is más lehetőségeket, ez világosan látszik a fenti sorokból. Persze nem értitek. Nem is érthetitek. Ezért is fogadjátok el. Törődjetek bele. Mást nem is tehettek. Hagyjatok békét! Nekünk. Végre s valahára, mert elfáradtunk, miközben oly sokra vagyunk hivatva.

3. Humbuk.

A változás a legdinamikusabb dolog, mely légkalapács-csapásnyi erővel hat ránk.

De mi is a változás maga? Nem egyszerűen a változatlan ellentéte. Nem is egy konstans. Még csak nem is valami elvont filozófiai fejtegetés által meghatározott valami. Nem, nem…

Gondoljunk csak életünk nagy változásaira. Például a fogantatás pillanatára. Igazából a vágy beteljesedésével kezdődik, amikor még nem is gondolunk arra, hogy egyetlen szerelmes együttlét mekkora változást fog előidézni bennünk. Megváltozik a másikhoz való viszonyunk, a kapcsolatunk erősödik, önbecsülésünk jelentős mértékben nő, és ez a pozitív irányú változás beindít egy sor folyamatot, mely a lelki fejlődés terén is eredményeket produkál. Az önbizalom terén is lendít rajtunk, olyan dolgokat hoz ki belőlünk, ami életünk más területein is változásokat eredményez. Változik a magunkkal szembeni elvárás, jobban figyelünk a megjelenésünkre, ami továbbgörgeti a kicsiny hógolyónyi önértékelésünket, önbecsülésünket. Több időt töltünk a tükör előtt, a fodrászt is gyakrabban látogatjuk, lehet, hogy újabb frizurával is próbálkozunk. Kinyílik egy másik ajtó, ami felé eddig nem is nagyon kacsingattunk. De most, hogy fontossá válik a külső, a vele járó kapcsolatok is bővülnek – még ha nem is mindig kedvezőek számunkra, de tanulságosnak, tanulságos. Az alkalmazkodó képességünk is hajlékonyabbá válik. Amit eddig mereven elutasítottunk, azt most képesek vagyunk meghallgatni, megnézni, esetleg kipróbálni, és ezzel együtt – mint a tandemugráskor – olyan ernyők nyílnak ki, amelyek szükség szerint fenntartanak, és zuhanásmentes ereszkedéssel közelíthetjük meg a célt.

Változik a hangulatunk, ha az emberi kapcsolatokban olyan konfliktusokba keveredünk, amiből nem tudunk egykönnyen kilépni. Amennyiben nem ragaszkodunk makacsul a megszokásokhoz, képesek vagyunk felülemelkedni ezen és egyszerűen változtatunk a hozzáállásunkon. Erőt veszünk magunkon, és kellő türelemmel, odafigyeléssel hallgatjuk meg a másik felet, felfedezzük, hogy az általa megfogalmazottaknak is van igazság tartalma. Elfogadjuk véleményének azt a részét, amivel egyébként is egyetértünk, és ezt neki is elmondjuk, meglátjuk majd, milyen nem várt fordulat fog történni.

Az emberi kapcsolatokban történő változások, akár pozitív, vagy negatív irányú legyen is az, mindenképpen hatnak ránk. Védekezővé, támadóvá, akár együttműködővé válhatunk. Mindez hatással lesz közérzetünkre. Vidáman, felszabadultan tevékenykedve sikeresek lehetünk, de az ellenkezője is történhet: leverten, szorongva, elbizonytalanodva megélhetjük a mindennapok kínjait, a stressz romboló hatásait, melyek akár az egészségünket is megrendíthetik.

Az, családunkért vállalt felelősség terén is fejlődésre van szükségünk. Nem gondolhatunk csak saját magunkra.

A nélkülözés egyre gyakoribb, az elszegényedők száma növekszik, sok a hajléktalan. Számukra az jelentené a változást, ha valami esélyt kapnának az újrakezdéshez.

A természet élővilága sem nélkülözheti odafigyelésünket. Míg a profitorientált szemlélet haszonelven alapszik, az előrelátóan gondolkodók mindannyiunk jövőjére is tekintettel vannak.

Mindezek egy-egy folyamat változásai. Az életünk folyamán a születéstől, halálunkig folyamatos változások övezik utunkat. A bölcsödébe kerülő gyerek megtapasztalja az anyjától való elválást, elszakadást, alkalmazkodnia kell az új környezethez. Iskola alsó tagozatában a tanító néni lesz, aki vezeti a tanulás ösvényén, majd a felső tagozat tanáraitól jut fontos ismeretekhez, miközben folyamatosan változik a gyermek személyisége. A serdülőkor nehézségei, a szexuális identitás, a szerepek tanulásának folyamata, mind változással jár. A felnőtté válás folyamatában úgyszintén: a munkában, a partnerválasztásban, gyermekvállalásban – nevelésben, az önmegvalósításban.

Az életkor előre haladtával: a változó kor nehézségei, a nyugdíjazás, betegségek, az elmúlás…

Vannak a periodikusan visszatérő változások, mint az évszakok, éjek és nappalok…, az évfordulók, de lehet a divat és még sok más egyéb…

A hírtelen változások, amelyek leginkább megviselnek mindenkit. Ilyen lehet a baleset, hirtelen halál során gyermek, partner, szülő elvesztése, munkahely elvesztése, de az értékek elvesztése, a kilátástalanság is.

A változást az örökmozgósága jellemez, ám nem egyszerű egyértelműen meghatározni meghatározhatatlanságát.

A tkp.-i ~ az onnan-ide való kerülés, térben és időben körülhatárolt útvonalára vonatkozik. Szerencsés esetben a (relatív és pillanatnyilag kinevezett) kezdeti A és a végső B pont jól definiált, elszenvedő egyén(ek) és passzív/aktív figyelő(k) által egyaránt ismeretes. Szemlélető példa: A pont lehet: magzat, szűz, vidéki, tudatlan, kávé előtti, keresztény, férfi, jobbos, B pont lehet (ennek értelmében): ember, kurva, pesti, tudós, kávé utáni, ateista, nő, balos. Végtelen félelmet és szabadságot kölcsönző faktor: A és B tetszés  szerint felcserélhető, saját belátás szerint.

Nehézkes, ám minduntalan felmerülő helyzet, amikor sem a résztvevő, sem a kívülálló nem tudja (meghatározni, körülírni, megálmodni, elszavalni, lefesteni, kikockázni, elkáromkodni, stb.), hol áll az A és hol áll B, e két, per definitonem, polarizált (vég)pont. Ebben az áldatlan, de gyakori szituációban szükségeltetik a kifelé fordulás, azaz az egyén testén és tudtán kívül eső, gyakran metafizikai jelentőséggel bíró faktorok igénybevétele: Isten, pszichológus, Nők Lapja személyiségteszt, kínai gyorsétkezdében beszerezhető szerencsesüti, stb. Az önmagát jól nem ismerő, saját állapotára rálátással nem bíró egyén nem tudja felméri személyes A pontját, és emiatt (és ezt kérdőívek ezrei bizonyítják) képtelen behatárolni a távoli, de nem elérhetetlen B pontot.

A nélkülözhetetlen A és B közé esik a  tkp.-i ~, amelyet legáltalánosabban folyamatként észlelünk és értelmezünk. A folyamat időbeli kiterjedése igenigen eltérő, legtöbbször egyenesen arányos a végpontok közötti, idő-, tér- és értékbeli különbséggel. Olyan apró, legtöbbször fizikai, azaz szemmel látható ~-ok, mint például hajvágás, fogyás (v. hízás), ruhatár-csere, értelemszerűen kevesebb időt vesznek igénybe, mint a belső, érzelmi vagy értelmi szinten végbemenő, a személyiségre nagy hatást gyakorló  ~-ok. Ennek az állításnak az ellentétjét bizonyítja a peste noapte-paradoxon (román kifejezés, ejtsd: pészténoápté, magyarul: „éjszaka alatt”), amely az időigényes ~ rövid idő alatt bekövetkező voltára reflextál. Példa: Anna peste noapte pesti lett (miközben köztudott, hogy a pestiség elsajátítása nem csupán egy éjszakát megkövetelő erőpróba, de: vö. szüzesség).

A ~ fogalma, jelensége természetesen, analógiát alkalmazva, az egyénről átvihető kisebb és nagyobb, különböző (szub)kultúrájú, etnikumú, vallású, nemű, stb. csoportokra, közösségekre, tágabb értelemben pedig a nemzet, valamint az egész emberiség szempontjából is vizsgálható. Érdekfeszítőnek nevezzük azt a ~-t, amely: 1. egyént érint, de közösségre vonatkozik (például celebek coming out-ja), 2. csoportot érint, de egyénre és közösségre is vonatkozik (például egy politikai párt pár év alatt átalakuló érdekképviselete). A ~ fogalma egyénként és csoportként eltérő intenzitást jelenthet, egyes csoportok számára például az is a ~ kategóriájába esik, hogy bizonyos közösségeket emberi jogokkal illetnek (például: nők, színesbőrűek, homoszexuálisok, stb.). Mások számára ez nem meríti ki a ~ fogalmát (vö. normális).

A ~ legnagyobb hátrányai: kiszámíthatatlanság, elszenvedők és kívülállók veszélyeztetettsége, a hagyományos és kényelmes rend megbontása, ennek következményeinek beláthatatlansága, a komfortzóna átlépése, a új kipróbálásának félelme, stb. Ennek értelmében a ~-t minden adandó alkalommal szabotálni kell, kezdeményezőit elnyomni, elhallgattatni, jobb belátásra bírni. Ehhez további szakirodalom: demokrácia szócikk alatt.

Mi a szabadság?

A szabadság állapot. A szabadság az az állapot, amelyben igaz természeted szerint élsz.

A szabadság igaz természeted feltárásának, kibontakoztatásának eszköze, tere.

A szabadságnak belső és külső feltételei vannak.

A szabadság belső feltételeit te teremted meg. Karakteredtől függően ez lehet könnyű vagy nehéz, de belső harcok nélkül nem megy. A hozzávezető út első lépése az önismeret.

Nagy szerepe van a neveltetésnek. Ha neveltek és nem idomítottak, könnyebb a helyzeted, mert a jó nevelő arra törekszik, hogy kibontakoztassa a benned rejlő erőket, a te feladatod pedig hogy megregulázzad azokat. Ha fordítva történik, tehát nevelőd - ahelyett hogy fejlesztené – regulázni próbálja erőidet, nem alakul ki megfelelő önismereted és elfojtani kényszerülsz vágyaidat. Ebben az esetben felnőtt fejjel kell visszamenned a gyökerekig és utólagosan átprogramoznod, ami el lett rontva.

Ott van a legnagyobb szabadság, ahol a társadalom legnagyobb többségének a legnagyobb mértékben sikerül összehangolnia belső szükségleteit a külvilág adta lehetőségekkel.

A külvilág egyrészt a földrajzi, természeti, társadalmi, gazdasági adottságok összessége, másrészt az ezen adottságok által kivetített szabályrendszer.

Ha ismered belső természetedet, tudod, mire van szükséged.  

Az én és a külvilág: egy puzzle két eleme. Ha ezek az elemek összepasszolnak, rendben van, ha nem, próbáld meg összecsiszolni őket. Ha ez sem megy, keresd meg azt a környezetet, amibe be tudsz illeszkedni.

Mi tehát a szabadság?

A szabadság egyensúly a belső szükségletek és a külső lehetőségek között.

A szabadságnak vannak objektív, mérhető paraméterei, de a szabadságérzet lényegében mégis szubjektív dolog.

Akkor vagy szabad, ha a külső körülmények kedvezőek, vagy képes vagy úgy intézni, hogy ne hassanak rád negatívan, hanem támogassanak téged.

Meddig terjed a szabadságod? Pontosan addig, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Ez a te tered. Ha elegendő számodra, élj vele. Ha kevés, keress olyan teret, ahol jobban elférsz.

A szabadság állapota az a tér, amelyben a legfőbb emberi princípium, a szeretet leginkább meg tud nyilvánulni, leginkább ki tud teljesedni. Az emberi nem legigazabb természete ugyanis a szeretet.

A szabadság tehát nem cél, hanem eszköz, az emberi lét – és legfőbb princípiuma, a szeretet - kiteljesítésének eszköze.

Az embernek természet adta joga a szabadság.

A szabadságot napjainkban a világ civilizált országaiban törvények is szavatolják.

A szabadság megsértésének jogállamban jogkövetkezményei vannak.

A szabadság mégis napról napra sérül, mert egyes emberek, embercsoportok, nemzetek nem képesek lemondani arról, hogy embertársaik rovására terjesszék ki szabadságuk határait. Ez irányú tevékenységüket sok esetben megpróbálják megideologizálni, de ez akkor is agresszió.

Az agresszor ellen törvényes eszközökkel vagy ellen-agresszióval lehet fellépni. Ez utóbbi szélsőséges esetekben fizikai megsemmisítéshez, nemzetek között háborúhoz is vezethet.

A szabadság olyan jog, amit így vagy úgy, de védeni kell.

Az ember egész életében belső és külső szabadságának megteremtéséért küzd.

Az emberiség története nem más, mint szabadságért folytatott küzdelmek sorozata.

A szabadság érzetét növelheted úgy is, hogy lemondasz a világgal szembeni túlzott elvárásaidról, s úgy teremtesz egyensúlyt belső szükségleteid és külső lehetőségeid között, hogy reálisan elérhetőre csökkented elvárásaidat, vágyaidat, s így teremted meg belső békédet. A belső béke lefegyverző, kisugárzása észrevétlenül összebékít a külvilággal.  

A belső béke maga a szabadság, amelynek terében önkéntelenül felsejlik igaz természeted, a szeretet. Belső békédben szabad vagy, bármit megtehetsz, mégsem tudsz, mégsem akarsz ártani.  

A szabadság elérésének ezen békés módja társadalmi méretekben egyelőre sajnos utópia, de érett egyénekkel, kisebb közösségekben megvalósítható.

A szabadságot tehát kétféleképpen érheted el: vagy a külvilágot formálod saját képedre, vagy a belső világodat igazítod a külvilág adta lehetőségekhez. Rajtad áll, hogy melyik utad választod, illetve választasz-e egyáltalán utat.

Azt javaslom, válassz, ne sodródj.

Válaszd tudatosan a szabadság valamelyik útját, hiszen Ember vagy!

Kimondhatatlan. Karjaim között tartom Őt. Őt, aki eddig bennem élt, és most- ezen az esős szerda délutánon- kezdi meg önálló vándorlását a földgolyón. Ha ránézek elfog egy különös érzés…talán hasonlíthat arra az eksztatikus érzésre, amikor a zeneszerző odatűzi a végső kottajelet élete főműve végére…de nem…az én érzésem százszor, ezerszer szentebb és magasztosabb, mint a zeneszerzőé, hiszen ANYA LETTEM! Kilenc hónapja várok erre a varázslatos pillanatra, de azt hiszem, még így is felkészületlenül ért. Nem tudom, hogyan kell tartani, szoptatni, pelenkázni, miképpen írják a szakkönyvek, de mindez nem számít…félek egy kicsit, de bízom benne, hogy Ő mutatja majd meg, hogyan is kell anyának lennem.

Minden idegszálammal, minden szívdobbanásommal ANYA vagyok már. Hosszú, fáradtságtól elcsigázott, átvirrasztott éjszakák során át fantáziáltam valami bíztató képet, ami erőt ad, hogy napról napra mosolyogva hajtsam a mókuskereket. Majd, ha már óvodás lesz…és elballag (az óvodából!?  Irgalom atyja, merre forog ez a világ!? ), majd ha leírja az első betűt, majd büszke anyaként az első szülői értekezleten, majd ha leérettségizett…majd. Ugyanakkor valahol legbelül tudom, hogy amikor eljön az a bizonyos majd, akkor azt fogom kívánni, bárcsak visszarepülhetnénk az időben az ’itt és most’-hoz. Főleg akkor, amikor kutyaszaros cipővel sétál végig az új szőnyegen, vagy amikor már szétrobban a fejem a zárt szobájából átdübörgő zenétől, na meg amikor először rajtakapom cigarettával a zsebében… Milyen különös az ember…

Nos, Kedves Olvasó, vajon kitalálod mi volt az első szava? Igazi egyéniség, modern gondolkodó lesz belőle annyi szent, hiszen elvetette a gyermekek hagyományos ’elsőszavait’, és bátor úttörőként az ’ananász’ kimondásával próbálkozott (legalábbis az AAÁ betűsort így értelmeztük, de ennyi anyai elfogultságot engedjen meg a Kedves Olvasó…) A párom pedig csak ennyit fűzött hozzá: „Látod!? Már beszél! Még egy lépés, és tanár lesz belőle!”

Már szépen kalligrafálja a betűket…esténként a mesekönyveiből olvas is: itt egy fenyőfa bólogat,  amott egy nyuszi ugrándozik…aztán nagyokat ásít, de elalvás előtt azért még elénekeljük amint a kiskacsa fürdik (a Fekete tóban, ami valójában tenger, de ezt neki még korai lenne elmagyarázni).

A Kincsem szerelmes. Amikor éppen itthon van, akkor is a telefonját nyomogatja, vagy éppen merengőn les ki az ablakon. A múltkor kint felejtette a telefonját egy percre, én pedig belepillantottam. Csak a bejövő üzentekig jutottam, de többet nem is akartam tudni. 57 üzenete volt; 52 Kingától és 5 anyutól.

Leérettségizett, méghozzá kiválóan! Tiszta anyja! Jutalomból befizettük egy autós tanfolyamra…az ugyanis a vágya, hogy legyen végre jogosítványa. Már előre féltem Őt… hiszen annyi felelőtlen autós van az utakon!

A páromnak igaza lett. Itt ülök a kétszáz fős előadóban és várok. Ma tartja az első előadását az egyetemen. Nem vagyok biztos benne, melyikünk az izgatottabb…15:05- késik. Stílszerűen megvárakoztatja a hallgatókat – megteheti, hiszen most ő áll a katedrán…de a szívem majd’ kiugrik a helyéről. 15:08 – nyílik az ajtó, Ő az. Elegáns, magabiztos, és kimért. Köszönti a hallgatókat, nagy levegőt vesz, és elkezdi az előadást. Nyugodtnak tűnik, de én tudom, hogy izgul és nagy gondossággal formáz minden egyes mondatot. A balkáni államok európai szerepvállalásáról beszél, és a Fekete tengerről, annak kiemelt gazdasági jelentőségéről…nekem pedig elúszik a szemeim előtt egy kiskacsa, és elmorzsolok egy könnycseppet…

Kedves Nézők, Hallgatók és Olvasók, köszöntöm Önöket a Népstadiromból, ahol sorsdöntő mérkőzést játszanak a Pirosak és a Fehérek. Ismertetem a Pirosak összeállítását. A kapuban Demokrácia, előtte Morál söpröget, Felelősség a beállós, a két szélsőhátvéd Lelkiismeret és Hűség. A középpályán Ízlés, Műveltség és Intelligencia – a karmesteri pálca Műveltség kezében, illetve lábában, vagy inkább fejében, vagy hogy is… A két szélvészgyors csatár Változás és Szabadság. Ez eddig tíz – és nem is lesznek többen, eggyel kevesebben kezdik a mérkőzést! Váratlan taktikai húzás – a Pirosak szakvezetője, A Magyarok Istene nagy stratéga, mindig kitalál valamit. Pedig van játékos, bőven – a kispadon ott kucorog egy csapatra való kiválóság: Hajdan Erős, Régi Dicsőségünk, Szent Akarat, Jó Kedv, Bőség, Víg Esztendő, Édes Hazám, Szép Új Világ, Mégis Győztes, Új és Magyar, de A Magyarok Istene nem állítja be egyiket sem. Inkább tíz emberrel, megfogyva bár, de törve nem!, küldi pályára övéit. A Fehérek összeállítása: a kapuban Diktatúra. A centerhalf Immorál, hátvédtársai Felelőtlen, Nemtörődöm és Hűtlen. A középpályán Ízléstelen, Műveletlen és Bunkó, a csatársor Maradi, Függő és Rab. Szakvezető: Bal Sors, aki nem taktikázik, a legerősebb tizenegyet küldi pályára. Ha jól megnézzük, a Fehérek kispadja is hosszabb, bevetésre vár Halálhörgés, Siralom, Ezredévi Szenvedés, Népbetegség, Szapora Csecsemőhalál, Árvaság, Korai Öregség, Elmebaj, Öngyilkosság, Lelki Restség, Fortélyos Félelem, Német Gyarmat, Cicázó Szép Csendőrtollak, Bú s Kétség, Vérözön, Lángtenger – végül, de nem utolsósorban, A Nagyszerű Halál. Egyértelműen a Fehérek az esélyesek. Most elhallgatok, mert a himnuszok következnek, mindkét oldalon a magyar himnusz. … A Nép, az istenadta Nép elénekelte a himnuszt, és zúg a „Ria-ria, Hungária!”, „Ki a jobb? Magyarok!” Ebből aztán nem derül ki, kinek szurkolnak. A játékvezető (külföldi, Nagy Világ, segítői magyarok, Haza és Haladás) sípjába fúj – Pirosak és Fehérek, zöld a fű és kék az ég, kezdődhet a mérkőzés! Ahogy várható volt, támadnak a Fehérek, a Pirosak védekeznek. Maradi elmegy a szélen, bead, de Bunkó elől Morál szögletre tisztáz. Felhördül a Nép, mert jön föl Diktatúra, fejelni. A labda mindenki fölött elszáll, Diktatúra bólint, Demokrácia azonban véd! Most lehet ellentámadást indítani, üres a kapu! Változás megiramodik, Felelőtlen rángatja a mezét, de így is Szabadsághoz továbbít, aki már csak az üres kapuval áll szemben, amikor a visszaérkező Diktatúra buktatja! Tizenegyes! Mondom én, de Nagy Világ nagyvonalúan továbbot int. A Magyarok Istene káromkodik, a Nép – fele? harmada? annyi se? nem tudom megállapítani – őrjöng. Iszonyatos nyomás nehezedik a Pirosak kapujára, de kihúzzák az első félidőt. A játékosok már az öltőzőben – Önök ne menjenek sehova, mindjárt visszajövünk.

Úgy látom, a szünetben csak Bal Sors szánta el magát kettős cserére, Nemtörődöm helyett Lelki Restség, Hűtlen helyett Öngyilkosság jött be. Bal Sors kockáztat… A Magyarok Istene kitart a kezdőcsapat mellett, pedig már fáradtak lehetnek. Egy – minden bizonnyal a Pirosaknak – szurkoló be is kiabál: „Magyarok Istene! Hát nem látod, hogy Változás ólomlábakon jár? Hogy Ízlés már lépni se bír, és Műveltség is a seggén veszi a levegőt! És akkor Intelligenciáról már nem is beszélek! Felelősség meg mintha a pályán se lenne!” De A Magyarok Istene meg se hallja, nem cserél. Jó Kedv szomorúan ül a kispadon, Bőséggel, és Víg Esztendő, valamint Szép Új Világ debütálása is várat magára. Régi Dicsőségünk csak most bukkan fel a játékoskijáróban. Új és Magyar összehajolnak a kispadon, Édes Hazám csak úgy maga elé bámul. Mégis Győztesnek nem szólt senki, mégis melegíteni indul.

A mérkőzés ott folytatódik, ahol abbamaradt. A Pirosak (nem csak létszám-)fölényben játszanak. Kapusuk, Diktatúra is az ellenfél térfelén! Ki lehet ezt húzni? És meddig? Diktatúra a megszerzett labdával előretör, és nem adja le senkinek, dehogy adja! Diktatúra nagyon jól cselez, és amikor már mindenki verve, még mindig ott van Demokrácia, aki mindent véd! De most lent marad – úgy látszik, Demokrácia megsérült, ápolni kell. Lehet, hogy le kell cserélni? Nem, Demokrácia marad, sérülten is vállalja a játékot. Bal Sors utolsó cseréjét is beküldi – nagy csend lesz a nézőtéren, mert beáll A Nagyszerű Halál, karján gyászszalag. Mi lesz itt? Gólnélküli döntetlen! Legalábbis a rendes játékidőben, mert következik a hosszabbítás, mely az első gólig, a hirtelen halálig tart.

De ezt a Nép már nem várja meg, egy emberként hazaindul, hogy otthon, Barátok közt, kikkel Jóban Rosszban együtt van, hörpintsen Való Világot, habzó sörrel a tetején. Amikor már a tévé sem világít, a Nép megborzong a sötétben, hangtalan vacog. Pedig nyár van, fülledt, különös, különös nyáréjszaka. Dőljön be a meleg, kinyitja az ablakot. De tovább reszket, mint a fű, és mint a csillagok.

A Népstadiromban a két csapat végig játszik.